Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - FIGYELŐ - Bessenyei György: Ratkó József: Egy kenyéren
Ki vagyok tulajdonképpen? — kérdez rá Déry önmagára, s ezzel rákérdez az emberre is. Idézetek a kötetből: „... lepra virul ajkadon, tengerszemeidet köd üli s hajadban éjfél tombol“ (A gyújtogatok), „...telistele vagyok madarakkal" (Madarak). „....lelked mint egy plakátoszlop“ (Mint a plaikátoszlop). „...Árva vagyok mint a reklámtáblák az erdőszélen: süt a nap és fekete korom száll betűimre“ (Az ámok- futő). „...nem tudunk meghalni, nem tudunk megélni" (A nagy tehén), „...a holtak kitárt karokkal repülnek feléd" (Tél). Rejtelmes-sejtelmes világ Déry verseinek világa. És ikomor és kegyetlen, ahogy komor és kegyetlen minden felismerés. Húrja a végletekig feszül, de nem szakad el. Szinte még-nem-hallható és már-nem-hall- hatő hangok közvetítésére képes. Tulajdonképpen az Idegek, idegszálak vibrálása ez. A teremtés görcsében megfeszült izmoké. Említettem már: dilemmája a látó ember dilemmája. Ellenvéleményei és ellentmondásai is a látó emberéi. Aki úgy méri föl erejét, hogy fölméri erőtlenségét. A halálát is. Mert a halál mindennek az ellenvéleménye, mert a halál mindennek az ellentmondása. A látó embernek is. Tulajdonképpen nagyon megszégyenít és nagyon szánalmassá tesz bennünket, még sincs időnk önmagunk fölött szánakozni. Egyetlen lehetőségünk és emberi erőnk: szembenézni a szánalommal. A halállal is. Az ember csak ennek vállalásával tudja maradéktalanul vállalni önmagát. Vagy legalább: megközelíteni önmagát. A felhőállatok nem hétköznapi könyv. Nemcsak jelentős irodalomtörténeti dokumentum (kár, hogy Bori Imre a magyar irodalmi avantgarde-ról írott kitűnő könyvében — A szecessziótól a dadáig, Fórum, Újvidék 1969 — nem foglalkozik behatóbban Déry verskísérleteivel), hanem a már említett esztétikai hiányosságok ellenére (érzésem szerint) épp ez a könyv teljesíti ki eddig legteljesebben Déry erkölcsi-eti- kai értékét. Tóth László Ratkó József: Egy kenyéren ISzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1970) A szerzőnek harmadik, a közelmúlt hónapokat tekintve pedig a mai magyar líra egyik legjelentősebb, legtöbbet ígérő kötete. Ha a képzőművészet terén keresnénk hasonlatot, akkor elsősorban Rembrandt neve jutna eszünkbe. A fények és árnyak ellentétekben való felmutatása, a kontraszt hatásainak legteljesebb kihasználása s velük együtt a világ teljességének felmutatása jellemzi ezt a kötetet. Közhellyé válik lassan, hogy Ratikó József „a Nyírség költője“. Szerencsére nem, vagy pontosabban szólva — nemcsak az. Nem most tört ki, sohasem volt beszorítható a rosszízű „tájköltő“ és tájköltészet (Heimatkunst!) provinciálisán szűk keretei közé. Ezt hangoztató kritikusait elsősorban az tévesztette meg, hogy nem voltak hajlandók a versek feltárta tárgyi világ számbavételénél továbbmenni. Igaz, képeiről valóban „rá lehet ismerni“ a Nyírségre: „Szögesdróttal — suhanó akáccal — körülszegett a föld", ahol áll, s lába alól „kifújja a homokot a szél“. Legtöbbet emlegetett fája a szí- vós-szúrós akác, s madara a sötét színű, kellemetlen hangú varjú. S nem mások az emberek sem itt: „Aliig szerszámban hadakoznak — csillagtalan, vékony szegények." Mert „errefelé nem jár az isten" sem, de „a szegénység megmarad és ittmarad“. S ha továbblépünk, túl a tájon és élő emberen, akkor a föld alatt is folytatódik ez a képsor: „Itt a földbe ember vettetett, vérrel csávázott mag." A példákat sokáig folytathatnánk. Korábbi állításunkhoz híven azonban mégis tiltakozunk a tájköltészet címke ellen. Ügy véljük, hogy e komorságot sugalló képi világot Ratkó József a Dunántúl verőfényesen zöldellő dombjai között is meg tudta volna teremteni. Nem a táj teremtette a lírikust, hanem a költő kereste meg mondanivalójához a tájat. (Szinte tréfának tűnik: mintha a Nyírségről nem lehetne napsugaras, tavaszi derűt árasztó verseket írni!)
