Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - JEGYZETEK - Wurczel Gábor: Porka havak esedeznek
Wurczel Gábor Porka havak esedeznek Minden télen sűrű sötét fellegekből szakad a világra a parlamenterek fehér színe. Eltakarja a föld kormos gödreit, és elsimítja az ég és föld örökké tartó ellentétét. Minden jóakarat parlamenter. A porka havak a téli napfényben szikrázó, porló hó, de a (képben benne van a libegő csöndes karácsonyesti hóesés s a villanyoltás utáni sejtelmes fényben érkező Csoda is. Az a hangulat, mikor a fenyő körül még ott vibrál a megszelídült idegesség, a tárgyak és fogalmak önállóságából fakadó ellenállás, de lassan már ködbe vész minden bosz- szúság, meg nem értés, csalódás. Az ember biológiai órája ismét lezár egy ritmust. Bevégez valamit, s ezt öntudatlanul is, már évezredek óta emberhez méltóan, szépen teszi. Mi okozza a csodát? ... Kigyúl- nak a fények a karácsonyfán. (Fenyőfánk tetejéről leesett a rosszul odakötött csillag. Vitatkoztunk, ki a hibás. Aztán közös erővel újra jeltettük. Családunk minden tagja őszintén kívánta a boldogságot.) ■^A „Porka havak“ hangulata évezredekkel előttünk született. A fogalmak jelentése akkor még egészen más volt. Annyi biztos, hogy szerzője boldog ember volt, de boldogságába az elmúló idő nosztalgiájából is vegyült: Hol van már a tavalyi hó?! A biológiai ritmusokból született fogalmak szabadon vonultak évezredeken át szájról szájra. Huncut ideológiák és manipulációk születtek, hogy a szabad vonulást megakadályozzák. A gondolat meggyűrűzve, megsebzett madárként mégis tovaszállt. (József Attilánál a „Szabadság, Szerelem“ „Szellem és Szerelemmé“ módosult.) De a „Porka havak" hangulata nemcsak ennyi. Hozzátartozik kicsike létünk is, amelyben élünk. Aztán jön egy hír: Egy öreg diák (a mi nemzedékünkből) végzett a Károly Egyetemen, a másik Párizsban járt... Aztán Jön egy hír: A Vox Humána halott! Meghalt Fábry Zoltán! A szörnyűségek ránk szakadnak. Elveszik álmunkat. Megsiratjuk, gyászoljuk, keressük, amit nem találunk. Siratjuk, amit siratni kell, s aztán a nemzedékünk szemüveget hord, hajába ősz szálak vegyülnek fehéren, mint a porka hó, és arra ébredünk, hogy unokáink egymásnak esnek a Duna-tájon. (Szemben az ablak üvegén, mint kicsi gyöngyszem, egy vízcsepp jelenik meg. Valahol a fejem felett téli álmából tévedésből felébredt egy szúnyog. Tudom, hagy hamarosan megenyhül az idő.) A porka havak mellé egy újabb gondolatsor nyomakszik. Magam is megriadva mérem a távolságot, de aztán felfedezek egy távoli kapcsolatot. ... a világegyetem tágul. Minden távolodik tőlünk. A gondolattól hirtelen támadt riadalomban axiómaként társulnak az újabb felismerések. Mintha kicsi kis létünkben a világegyetem katasztrófái ismétlődnének. Mindig távolodunk: messzire esnek tőlünk a gyermekkori emlékek, a szülők, a barátok, a gyermekeink, arcok, fények, hangulatok, zenék, versek, jó barátok, munkák, ellenségek, fájdalmak, szép emlékek, és ami a legtragikusabb, mindig távolodunk önmagunktól. Az idő kegyetlensége ez. (Az ablakon fénylő vízcseppből pocsolya lett az ablakdeszkán. A csúnya kiöntésben már egy repedésbe szorult légy fekete múmiája és egy szerencsétlenül járt pók letört lába úszik. A pocsolya alján a vakolatból lemállott homokszemek csillognak.) Lehangolt a pillanatnyi lét ilyen formája. Nem hittem el, hogy a porka havak pocsolyává változhatnak. jegyzet
