Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Moyzes Ilona: Eső

név'elen levelet kapott, telefonáltak is neki, de ezek nélkül is érzi, tudja, és látott is dolgokat. Napközben mindig meghal, minden értelmét veszti. Mennyit dolgozott, amíg egyedül volt. Egy lélektani munkát már rég be kellett volna fejeznie, de nem ment. Nem tudta összeszedni a gondolatait. Csapdába került, vergődik. Az esze világosan lát, és naponta összevész a szívével, de az nem akar megérteni semmit. A szíve hisz a szerelem erejében, hiszi, hogy az ilyen típusú férfival is megláttatja azt a mindent felülmúló ragyogást, ami öröktől fogva létezik és létezni fog.

A nő kitárta ablakait. Fény és friss levegő tódult a szobájába. Lassan fogott hozzá, hogy rendbe tegye a lakását, majd leült, és elővette a papírjait. Kétségbeesetten rendezgette őket, és számítgatta, mennyit kell még dolgoznia rajtuk. A határidő letelőben, az akadémia másodszor is sürgette, ő pedig ilyen problémával foglalkozik, amelyet úgysem tud megoldani. Holt anyagból akar tüzet csiholni. Rossz fába vágta a fejszéjét, nem alkalmas a tűzre. Egyet mégis minden bizonnyal tudott. Abban a pillanatban, amikor elhagyja a férfit, az tudatára ébred, hogy elveszített valamit, amit többé vissza nem kap. Tudja, hogy akkor majd ő jön utána. De az is biztos, mire ő válásra szánja magát, addig a szerelme porrá és hamuvá málik.

Halk, kiábrándult sóhajtással nézte a közeli erdő őszülő fáit. Az őszi nap még beszikrázik az ablakon, de mintha csak messziről látna mindent. Nehéz csend veszi körül, zúg bele a füle. A távolba réved, a semmibe, szemben, a hegy szelíd lankáján sima út halad. Napokon, hónapokon át nézte, várva, sóhajtozva, az út hosszát, s az út csak kígyózott karcsún és közömbösen a füstös látóhatár felé; messziről jött, és messzire ment. Sok keserű és vidám, hiszékeny és szomorú ember járta meg naponta ezt az utat, de őt mindig becsapta, naponta becsapta ez az út.

Holnap végre elindulnak az elhagyott kápolna Krisztusa felé. Ránézett a falra, ahol hőnapok óta függnie kellene, és úgy érezte, hogy már az sem érdekli.

Állt, és nézte a falat, a Krisztus-relief helyét. Üres volt a fal, hűlt helye volt az ő Krisztusának. A helyén kormos ördögnyelvek kígyóztak a plafonig. Valaki gyertyát gyújthatott, mintha szándékosan akarta volna bepiszkítani kormos füstjével a falon a helyet, hogy se avatott, se avatatlan szem meg ne lássa.

Ördögnyelvek voltak ezek. Kiáltani is elfelejtett, felordítaní, benne rekedt a hang, mint haldoklóban az utolsó sóhaj. Ügy állt ott a kripta kápolnájában, mint maga a kápolna a zilált park közepén.

Nem hallotta, mikor ment el a férfi, de tudta, hogy elment. Csak a kormos füstkígyók kúsztak benne alattomosan, sziszegve, csillapíthatatlan kínokat hagyva maguk után.

Szemei előtt egy deformált nő alakja jelent meg, a lőcslábúé. Nem is érti. Ügy tudja, hogy halomra járnak ágyára a férfiak. Talán ez izgatja az emberét? Lehet... Ebben megegyezik a természetük. Mindegy. Micsoda bárgyú volt, amikor belső ranglétrákon akarta följebb húzni, magával ragadni a férfit, a szellem légkörébe, ahol az értelem fái lombosodnak.

Odakint szélvihar tépte az őszi fákat. A hideg eső élesen verte cseppjeit a kápolna kupolájához. Az isten tudná megmondani, mennyi időt tölthetett a kápolnában egyedül, de közben besötétedett. A szél lepihent a fák közé, csak az ég siratta tovább a földi ember bánatait.

A park menti mezei úton ott állt a férfi szürke kocsija. Valószínű, hogy a fák közül őt lesi, a kocsihoz megy-e, vagy indul a maga útján.

Ütját az országút felé vette. Pár kilométer a falucska vasútállomása. Nagyon lassan haladt, és nem érdekelte, jön-e vonat, amelyik felveszi, s ha igen, milyen irányba viszi majd.

Sűrű, szürke köd ereszkedett az útra, s minél közelebb került az állomás rozoga épületéhez, az egyre távolabb került tőle, mintha zsugorodna, s végül teljesen elveszett a ködben, mint jómaga.