Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Moyzes Ilona: Eső
— Általános vonatkozásban beszélek. Egyszóval, a taktika olcsó dolog. Én tisztelem magam annyira, hogy ne éljek vele. Aki ilyen eszközökhöz nyúl, nem ismeri a szerelmet. És szegény. — Szigorú vagy. — Meglehet. A testiség elmaradhatatlan része a szerelemnek, de önmagában véve tiszavirág. Egy kicsit mindig sajnáltam azokat, akik nem képesek megismerni az igaz dolgokat, és a felszínen sodródó forgácsokká aprítják azt, ami eleven fájuk lehetne, gyökérrel, koronával. — Kényelmetlen az ilyen típusú nő, kicsikém, amilyen te vagy. A fellegekben mászkálsz. A múlt században kellett volna születned. — Hiszek benne, hogy a jövő században is születnek majd velem azonos felfogású emberek. Kényelmi ügynek tartom, ha az egészet a korra kenegetjük. A gyorsított ütem se rázza ki belső gazdagságunkat, ha van. — Ügy beszélsz, mint egy hindu bölcs. Engem milyen kategóriába helyeznél, a szegényekébe, vagy a gazdagokéba? — Erre a kérdésre magadnak kellene felelned. Különben is, veled elég nehéz. Sér- tődékeny vagy... — Ugyan már ... — Nézd, jó férfi vagy, aki sokat szeretkeztél. Úgyszólván erre ment rá az életed. A test embere vagy, sosem jutott eszedbe, hogy belső világodat felépítsd... A nő elhallgatott. Hosszú, opálszín körmeit pattogtatta, s elmúlott egypár másodperc, amíg újból a férfira nézett. — Tudnivaló, hogy a magány megrabol, de legalább annyit vissza is ad, amennyit elvesz az embertől. Sőt, egész önmagadat visszaadja, mert a magány a gondolat legigazibb istápolója. — ijári-íári, pályatévesztett ember vagy! Menj el hittérítőnek! Engem ne rabolgas- son se a szerelem, se a magány. Elveszem az élettől azt, amit ad. Amiről te beszélsz, az igába dönt. Én inkább a szabadságot választom. — Én nem kapkodok a szabadságom után, kettőnk közül mégis én vagyok a szabadabb. — Ejha! Hogy érted ezt? — Csak úgy, hogy én szívesen dőlök egy szerelem igájába. Alázatos szolgálója leszek. Fel tudom mérni ritka értékét, mert ismerem. — A szerelem alázatos papnője, aki holt Krisztusokat simogat. Próbálj meg engem simogatni, és ne gondolj másra. Vagy nem volt jó velem eddig? — De jó volt... — felelte a nő, és arra gondolt, hogy valóban nem kellene elemeznie a dolgokat, úgysem tud változtatni rajtuk. Mindenről megfeledkezve kellene csókolnia. Miért vár teljesedést, hiszen az élet véletlenekből áll, és összefüggéstelen. Miért vágyakozik egy meghitt, belső kapcsolatra? Miért nem tudja úgy venni a férfit, ahogy adva van, nem törni magát az elérhetetlen után? Mert ezt a férfit soha el nem éri. Nem érheti el, mert ennek az embernek nincsenek partjai, ahol talajt érezne a lába alatt, ahol megfogózhatna, csak ingoványai vannak. Ö belelábolt, és lehúzza a sűrű massza, s ő fulladozik benne. Menekülne, de nem tud menekülni. A férfi nem ragyog Napként az életében, csak lidércfény a lápon, amely mind messzebb hívja, s ő megy, mint a megszállott. Szereti ezt az embert? Bizonyára, különben nem szenvedne. Síró- görcs benne ez az érzés, szeretné kivágatni magából, de nincs sebész, aki segítene rajta. Nevetni is elfelejtett. Híres, habos kacagása ottveszett az ingoványon. Fényt keres a sötétben, de csak a férfi széles vállait találja az éjszakában. Magához veszi, ahogy gyermekkorában a pap kezéből vette magához az ostyát, pedig ő szerelemre vágyik, a halhatatlan, a nagy szerelemre, amely az évezredek homályából kísért, és itt nyűgösködik körülötte. A gyertyák még ott pislákolnak a régi gyertyatartóban. A hajnal belép az ablakon, és végigkúszik a puha szőnyegen. A pezsgősüveg kiszáradt, s a férfi suttog, és a nő elhiszi, mert el akarja hinni... A gyertyatartókban utolsót lobban a kanóc. A gyertyák csonkig égtek, akárcsak ő. Reggelre ő is elfogy, csonkig ég, akár a gyertyák; nem a szerelme, hanem a hite. A férfi leballag az úton, integetnek egymásnak, pedig a nő tudja, hogy napközben, délelőtt vagy délután lőcslábú asszony következik. S ha nem ő, akkor a másik. Több
