Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Jiři Marek: Véletlen
— Akár gyorsan is, különösen ha ezzel annak a mocsoknak valamilyen kellemetlenséget okozhatok. Rajta volt a táblán, a kocsi hátulján: N 3584. Vagy 3587, egészen pontosan nem tudom ... — Nem baj, nem baj, az isten áldja meg, Povondra úr, — suttogta elragadtatással Bouše felügyelő, s miután tüsszentett egyet, hozzátette: — Tudja, mi az a véletlen? A véletlenről már a filozófusok is sok mindent összeírtak, és a mi főnökünk, Knotek rendőr-főtanácsos úr is szeret róla beszélni. A véletlen, Povondra úr, az egy csöppet sem tréfadolog... — Azzal Bouše úr, megint csak gyalogosan, elindult vissza Prágába. Ezek után persze a kocsit egyáltalán nem volt nehéz megtalálni, egy Walter márkájú, sötét színű személyautó volt, szép kis sportkocsi, lehúzható tetővel, és Vozáb nagyiparos fia volt a tulajdonosa. Amikor a rendőrség megjelent a nagyiparos házában, a fiatalúr összeroppant. Azonnal vallott, elmondott mindent, amit csak tudott. Kis estélyt rendeztek az egyik ismerősük villájában, körülbelül nyolcán... pontosan kilencen vettek rajta részt, többek között Týna kisasszony is... Amikor javában folyt már a mulatság, egyikük, név szerint valamilyen Soukup úr, kokainnal kínálta meg •a vendégeket, és Týna kisasszony olyan sokat vett be belőle, hogy borzalmasan rosszul lett. A társaság megrémült, mondván, hogy az ilyen dolog balul üthet ki. Egyszeriben mind nagyon is kijózanodtak. Elhatározták, hogy sorsot húznak. Az ifjú Vozáb nevét húzták ki. A többiek ünnepélyesen esküt tettek, hogy hallgatni fognak, ő pedig azt a feladatot kapta, hogy tegye be a kisasszonyt a kocsijába és a lehető leggyorsabban szállítsa a szanatóriumba. Neki már akkor sem tetszett a dolog, amikor a kisasszonyt a kocsiba vitte, mert olyan sápadt volt, mint a halál, és minden tagja hideg volt, de még lélegzett. Lefektette a hátsó ülésre. A kocsi nem túlságosan széles, így egy kissé kilógott a lába, de ezzel ő már nem törődött, persze azok sem, akik a reggeli ködben gyorsan eltűntek a villából. Ahogy hajtott, szüntelenül hátrafordult, és azt mondogatta: — Týnička, ébredjen fel, Týnička, nemsokára minden rendben lesz ... Amikor a Vinohradyn haladt keresztül, és befordult a Budečská utcába, a kisasszony furcsán felsóhajtott, és mintha elmúlt volna a görcse, kinyújtózkodott, igen, lehetséges, hogy lerúgta lábáról a cipőt, nem emlékszik rá, hogy ne lett volna a lábán mind a két cipője, amikor a kocsiba vitte... Pár perc múlva megérkeztek a szanatórium elé, de amikor kiszállt a kocsiból, rögtön látta, hogy a lány halott. A fiatalúr reszketett, mint a kocsonya, majd sajátkezűleg felírta mindazoknak a nevét, akik ezen az éjszakán a villában voltak. Nagy botrány lett a dologból, még a legmagasabb helyeken is beszéltek róla. Akinek a rendőr-igazgatóságon csak lába volt, mindenkinek segédkeznie kellett a bűneset kivizsgálásában. Csak Bouše felügyelő kapott szabadnapot, lévén ő a nap hőse. A legelső dolga az volt, hogy fölkeresse Povondra urat, és megmagyarázza neki, hogy senki se vágta hozzá a cipőjét, mindössze fránya véletlen volt az egész, az isten fizessen meg érte. De még mielőtt elindulhatott volna a Méregkunyhóba, magához hívatta a rendőrfőtanácsos úr. Sokáig némán nézte Bouše felügyelőt meg az áttetsző cseppet, amely örökké ott fittyegett az orra alatt, s közben a bajuszát pödörgette. Aztán sóhajtva így szólt: — Ide figyeljen, én már nyugdíjba készülök, de örülök neki, hogy pályafutásom végén megérhettem egy ilyen csodálatos véletlent, amilyenre soha még csak gondolni se mertem volna. Pedig hát megértem már egyet-mást! Bouše, maga iskolapéldája a vak véletlennek, ilyenről még a filozófusok sem írtak! Erre büszke vagyok, barátom! Igaz is, feljegyzem ezt a személyi lapjára, és gondoskodom róla, hogy a nyáron csakugyan elmenjen a tenger mellé! Amikor Bouše felügyelő tiszteletteljesen szipogva kihátrált a főnöke dolgozószobájából, a főtanácsos úr még hozzátette: — De a teremtésit, nehogy aztán a náthával együtt a nagyszerű nyomozói szimatát is elveszítse. Mert azt igazán nem szeretném. Kövesdi János fordítása
