Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három

közőt Kopčík úr igazságosan elosztotta a két asszony között. A halottat becsavartuk a lepedőjébe, elvittük a mosőkonyhába, és egy felfordított fateknőre fektettük, elfért rajta.

Rimánkodva néztem Kopčík úrra. Megértette, mi rejlik a tekintetem mögött.

— Igen, abban az ágyban nem aludhat, legalábbis napokig nem, amíg kiszellőztetjük. Nálunk, sajnos, nincs hely, de kölcsönzők egy összecsukható ágyat és pokrócot.

Volt náluk hely, de félt a feleségétől, egy hatalmas, szigorú nőtől, aki arra tette fel az életét, hogy Kopčík urat tökéletesen beidomítja, mint egy cirkuszi állatot.

De én ezért is hálás voltam, búcsúzóul még adtak egy tablettát is fejfájás ellen. Mert közben Kopčíkné is lejött, saját kezűleg hozta a pokrócot. Szigorúan végigmért, amikor elmentek.

Kint aludtam a folyosón. Borzasztó sötét volt, és hallottam a svábbogarak nesze- zését. Sokáig csak erre figyeltem, és akármilyen furcsán és zsúfoltan kezdődött is az életem itt a pincében, boldog voltam, hogy tető van felettem, s nem vetheti senki a szememre, hogy élősködőm. A jövőm felöl álmodoztam, nagyon egyszerűnek és szépnek tűnt, ahogy behunyt szemmel elképzeltem.

Káromkodásra riadtam fel. Valaki az ajtót rugdosta, s a kulcslyuk körül kaparászott. A kőműves jött haza — akit akkor még nem ismertem — félig részegen, és a sötétben megbotlott az ágyamban. Elzuhant, s amíg az öngyújtóját kereste, tovább káromkodott, hosszan, kanyargósan. Rám világított, és mindketten felkiáltottunk.

— Kicsoda maga, és mit káromkodik itt? — támadtam rá.

— Ne haragudjon, kislány, de ha jól tudom, persze, ebben sohasem vagyok biztos, akkor pillanatnyilag itt lakom. — Felgyújtotta a villanyt, és leült a küszöbre.

Nagyon jámbor képe volt, így nem csináltam lármát. Mulattatott, ahogy a küszöbön ülve tisztázni akarta helyzetét.

— Én vagyok a kőműves a spájzból — és megdöngette maga mögött az ajtót. — Jó kis helyecske, itt egyelőre elbújhatok a csendőrök és a feleségem elől. Mert tudja, azok engem mindig üldöznek. Magáról is azt hittem, hogy valamelyik feleségem költözött az ajtóm elé, de ha egyik feleségem sem, akkor kicsoda maga?

— Mától fogva én is itt lakom. Odabenn meghalt Fáni, és nincs kedvem a helyére feküdni, azért vagyok itt.

— Szóval, magát is átverték. Mindenkit átvernek ezek a vén szipirtyók. Gyönyörű kompánia az egész ház, nézzen csak rajta végig. Engem például napokon belül keresni fognak a rendőrök. Erről jut eszembe, ne szóljon senkinek, hogy itt látott. Megteszi?

S miután megígértem, végre otthagyott. De aludni nem mertem. Villanyfény mellett feküdtem reggelig, akkor újra megjelent a kőműves, és ujját a szája elé téve ismét figyelmeztetett fogadalmamra.

Mikor elment, nyitva hagyta az ajtót. És akkor fölém borult az életem legillatosabb, legszikrázóbb reggele. Agyamat körülnyaldosta a fény, amely egyre nőtt, dagadt, mint egy folyó, egy hosszú aranyfolyő, és csendesen elkezdett ringatni. Elaludtam. Ügy aludtam el, kétoldalt lecsüngő kézzel, mintha egyenesen az égbe akarnék hajózni.