Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása
títja a vért. Egyedül élek, nincs aki orvost hívjon ... Igaz, itt van Zsuzsi, ő takarít, de éjszakára mindig elküldöm. Zsuzsi is jó, nagyon jó lány ... Ott ült velem szemben, és gondosan utánatöltögette a teámat. Ö maga keveset ivott. Fonnyadt, eres keze reszketett, mégsem öntött mellé egyetlen cseppet sem. Időnként olyan mereven bámult rám, hogy néha azt kellett gondolnom, elaludt, vagy eszméletét vesztette. — Iglót említetted, fiacskáéi? — eszmélt fel hirtelen. — És mit mondott? Sokat beszélt...? — Ah, elmondta, hogy az adósságodat évente egyszer rendezed, mégpedig egy-egy ékszerrel. S mindig megígéred neki, hogy ha szombatonként egész évben ellát sörrel és kenyérrel, akkor az új évben megint kap tőled egy ékszerdarabot... Elnevettem magam. Ö is nevetett. — Ogy van, fiacskám, pontosan úgy ... — Azt is említette, hogy gyakran kellemetlenkedő látogatóid vannak. Állítólag mindenféle jöttment alak jár ide, és felforgatják a házadat, de sohasem találnak semmit. — Ogy van, fiacskám... — nevetett alattomosan, s úgy tetszett, közben vígan rám hunyorít. — Mindenemet jól elrejtettem, jól megőriztem... — Remélem, nem bántalak meg, nénikém — szakítottam félbe —, de mivel igazán sejtelmem sincs pillanatnyi anyagi helyzetedről, előre kérlek, bocsáss meg, és fogadd el tőlem ezt a csekélységet. Hidd el, igazi örömöt szereznél nekem vele. Belső zsebembe nyúltam, kihúztam egy pénzköteget, tízezer korona volt benne, és az asztalra dobtam. Az öregasszony felkiáltott, és ösztönösen a bankók után nyúlt. Remegő kezével megragadta őket, kettészakította a szalagot, és turkálni kezdett a pénzben. Kapzsi izgalma nőttön-nőtt, a százasok a földre hulltak. Felugrott a székről, leguggolt a padlóra, s egyenként felszedegette őket. Közben állandóan azt mormolta: „Gazdag vagy, ó, de gazdag vagy ...“ — A legközelebbi utamról visszatérve megint megleplek valamivel — folytattam a társalgást. — Édesanyám gyakran kért rá, hogy ne feledkezzek meg rólad. — Szép tőled, fiacskám, nagyon szép... — mondta, s mikor felállt, észrevettem, hogy könnyezik. — Gyere, fiam — szólított föl —, gyere mutatok valamit... Csak előbb ezt elteszem... Aztán megmutatom... Kitönő, kitűnő, egy ideig nem kell az ékszerekhez nyúlnom ... Gyere, gyere! — és felállásra kényszerített a fotelből. Felemelkedtem, és követtem. A fürdőszobába vezetett. Olyan tágas volt, mint egy szoba. A kád színültíg tele volt még párolgó vízzel. Ugyanebben a helyiségben állt a WC-kagyló. A grófkisasszony hozzálépett. Lehúzta a vizet és körülbelül két percig lehúzva tartotta a láncot. S egyszerre megmozdult a kagyló, fordulni kezdett. Amikor kilencven foknyira elfordult, üreg tátongott a helyén. Az üregben pedig egy láda volt, telis-tele arannyal, ékszerrel, rubinttal, gyémánttal és más drágakövekkel. Kővé dermedtem. Magamban felbecsültem a kincset. Néhány milliót érhetett... — Nézd, fiacskám.., — húzott közelebb. — Ezek itt a családi ékszereink. Jelenleg mind az én birtokomban van, de úgyis ti fogjátok örökölni őket... Nem engedtem, hogy befejezze. Azt se tudom, hogyan történt. Derékon kaptam a grófkisasszonyt, de olyan hirtelen, hogy felkiáltani sem volt ideje. Éppen csak a bankjegyeket eresztette el. Leheletkönnyű volt. Két ugrással ott termettem az aszott testtel a kádnál, s a víz alá nyomtam. S ekkor hirtelen feléledt a vén test. Rúgkapált, karmolt, s a víz alatt is pokoli erővel, dühvei védekezett. Majdnem teljesen kimerített. Mégis ő fáradt el előbb, s otthagyta a foga fehérjét. Kis híján fél órát vett igénybe, míg lehortam a temérdek aranyat és ékszert a vár előtt parkoló kocsimba. Csak otthon kezdett oszladozni a mámorom. Magam elé képzeltem a kádat, s benne az öregasszony testét. Csodák csodája, nem lett lúdbőrös a hátam. Talán mondanom se kell, hogy az öregasszony, a dúsgazdag grófkisasszony rejtélyes halálának körülményeit mindmáig nem tisztázták. Szegénykét nem a családi sírboltba helyezték örök nyugalomra, hanem melléje temették. Később, valahányszor arra vitt az utam, akár nappal volt, akár éjszaka, mindig megálltam annál a kevéske agyaghalomnál, s úgy imádkoztam, mintha csak az anyám feküdne ott. Utoljára a közelmúltban voltam ott. Emlékszem, még sírtam is.
