Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása
S itt már közeledek életemnek ahhoz a fejezetéhez, amelyben minden kettétört bennem. Mindaddig azt hittem, hogy a szenvedélyek erősebbek, mint a test, mint az élet. .. Azt hittem, hogy a szenvedély egy teljes órával éli túl az ember halálát, sőt, néha halhatatlan. Nemrégiben, amikor egy vén ligetben kóboroltam, különös esemény véletlen tanúja lettem. A föld meleg volt, a pázsit puha... Letelepedtem a sötétben, s hátamat egy vén hársnak támasztottam. Már-már elnyomott az álom, amikor a hátam mögött lépések zaja hallatszott. A lépések egyre közeledtek. Hogy elkerüljem a leg- rosszabbakat, előkaptam egy hosszú kést, és várakoztam. A lépések úgy három méterre tőlem, egy közeli fánál megszűntek. A beállott csendben hallani véltem annak az embernek a lélegzetét. Nem tudtam, kicsoda, és mit akarhat. Biztosan halálra rémülne, ha most váratlanul megszólítanám. Ilyesmi járhatott az eszemben, amikor az ellenkező oldalról újabb lépések közeledtek. Későn vettem észre, hogy túlságosan közel telepedtem le az ösvényhez, de már késő lett volna helyet változtatnom. Feltűnt egy karcsú alak. Csakhamar rájöttem, hogy nő. Lehajtott fővel lépkedett. Elhaladt mellettem anélkül, hogy észrevett volna. Tekintetemmel követtem, majd kikandikáltam a fa mögül. Ebben a pillanatban olyasvalami történt, amire egyáltalán nem számítottam. Alig érte el a nő a szomszédos fatörzset, amikor egy magas férfi ugrott elő mö- güle, és fojtogatni kezdte előttem. Szegénykének hang se jött a torkára, csak vergődött kétségbeesetten. Rémülten néztem, mintha egy másik bolygóról cseppentem volna oda, s hirtelen, teljesen akaratom ellenére, abban a férfiban önmagamra ismertem. S abban a pillanatban minden szenvedély elpárolgott belőlem. Hangos kiáltással felugrottam, és rohantam, amennyire csak erőm engedte, de nem a félelem hajtott... A liget végén vettem észre, hogy sírok, de ugyanakkor egész testemben végtelen boldogság áradt szét... Ügy elérzékenyültem, hogy képtelen voltam visszatartani a köny- nyeimet. Egész éjszaka zokogtam, és hánykolódtam az ágyamon. Hajnalban egésze* más emberként ébredtem, jobban mondva eszméltem magamra. Mintha tökéletesen kicseréltek volna. Irtózattal gondoltam a rosszra. A jóság megtöltötte egész testemet, fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Egész nap az utcákat róttam, és minden járókelőre rámosolyogtam. Ügy tetszett, aznap látok először életemben embereket. Megcsodáltam a kezüket, a lábukat, a fejüket, a hajukat, a járásukat, egyszóval mindent ... Sőt, amikor a tükör előtt találtam magamat, elborzadtam a saját képmásomtól. Hiszen valaha én is ember voltam! Nekem is volt kezem, amely semmivel se különbözött más emberek kezétől, nekem is volt lábam, mely más emberek lábához hasonlított, éppoly emberi formájú szemem, fejem, fülem, orrom volt, és én is tudtam sírni! S akkor újból magamra ismertem. Újból Nyikefor Troszimnak hívtak, az volt a becsületes nevem. S épp ezért marad még annyi erőm, hogy megalázkodjam, és megtegyem ezt a vallomást. Vezekelj, Nyikefor Troszim, mondom magamnak, szenvedj, és légy végre boldog! Ardamica Ferenc fordítása
