Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Mikola Anikó: Ararankaymanta
ararankaymanla Élt egyszer egy nagyon gazdag ember. Mérhetetlen nagy vagyonnal rendelkezett, földjeinek, juhainak, szarvasmarhájának se szeri, se száma nem volt. Feleségül vett egy gyönyörű lányt. Azért nősült meg, hogy gyermekei szülessenek, akik öröklik majd tenger sok kincsét, vagyonát. „Mindenemet, amim csak van, a fiaimra hagyom“ — mondogatta. Megnősült, de gyermekük nem született. Nem volt örökösük. A gyönyörű asszony, akit mindenki megcsodált, meddő volt. S a férjének nem volt termékenyítő ereje. Sem a felesége, sem más asszony nem fogant tőle magzatot. A templomba is elmentek, hogy kérjék az Istent, adjon nekik gyermeket. Gyertyát gyújtottak az oltáron, sírtak, sóhajtoztak: „Ennyi vagyon... ennyi föld .., és kire hagyjuk mindezt?“ Eltelt öt év, eltelt hat év, elmúlt a házasságuk tizedik éve is, de hasztalan, még mindig nem született gyermekük. S mivel egyre jobban gyötörte őket a gond, hogy kire hagyják a vagyont, a férfi egyszer gondolt valamit: „Mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy árva gyermeket?“ De az asszony hallani sem akart róla: „Hogyan nevelhetnénk a más gyermekét. Hiszen az nem a mi vérünk. Inkább menjünk el még egyszer az Űrhöz, és kérjük a kegyelmét, hogy adjon nekünk gyermeket. Vegyünk új gyertyákat az oltárra.“ Ogy is tettek. Telt, múlt az idő. A házasságuk tizenötödik évében az asszony megfogant, és terhes lett. Szíve megtelt örömmel, s a férjénél sem volt boldogabb ember. „Lám, fiunk van, és én nemzettem!“ Sietett is hírül adni örömét mindenkinek, akivel csak találkozott. Hálásan térdelt az Űr lábai elé. Már nem volt magtalan! És ebben a határtalan boldogságban telt el kilenc hónap. A tizedik hónapban megszült az asszony. Négy bába sürgött-forgott körülötte. De uramfia, az újszülött, amelyet világra hozott, nem emberi lény volt, hanem egy gyík! Egy emberarcú gyík! A feje emberfej volt, de a testét az ujja hegyéig pikkelyek borították. „Semmit sem tehetünk, semmit. Nyugodjatok bele. Az Isten küldte nektek ezt a gyíkot gyermek helyett, amiért annyit zaklattátok őt“ — mondták a bábaasszonyok. Mi más tehettek, nevelték szépen. Az undok féreg szopta az anyja mellét, s az asszony nem félt tőle, elvégre is az ő fia volt. Bent tartották a négy fal között, nem merték kiengedni a házból. Az apja sírt-rítt, s bánatában ivásra adta a fejét. így teltek a napok, múltak az évek; s mikor a kis gyík betöltötte az ötödik esztendejét, megtanult beszélni. Beszélt a gyík! Felegyenesedni azonban nem tudott, hasmánt csúszva vonszolta magát a földön. Minden kétséget kizáróan emberi arca volt. Múltak az évek, a gyík megtanult olvasni, írni azonban nem tudott, hiszen négy lába volt, mint minden gyíknak. Nőtt, növekedett erősen, már szinte óriásivá, a szína pedig egyre vörösebbre vált. Mikor betöltötte a tizennyolcadik évét, asszony kellett neki. így szólt az édesanyjához: „Nősülni szeretnék, anyám.“ „Mi jutott eszedbe — szörnyülködött az anyja —, hogyan akarsz te megházasodni, fiam?“ „Hát mire való az a tenger sok pénzetek. Kecsua indián mese
