Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Mikola Anikó: J. M. Arguedas és az Ararankaymanta

Hosszú évek teltek el e publikáció óta, mikor az író véletlenül rábukkant az Araran- kaymantára, amelynek szépsége és különlegessége méltán keltette fel lelkesedését.

A továbbiakban megpróbálom kivonatosan közölni Arguedas gondolatait a meséről:

»A meséről — nemcsak első hallásra, hanem a magnószalagról való többszöri vissza- hallgatása után is — az embernek az a benyomása, hogy minden szereplője indián. Ez a téves ítélet valószínűleg abból ered, hogy a szöveg és a nyelvezet jellegzetesen kecsua atmoszférát teremt.

Figyelmesebben elolvasva és áttanulmányozva azonban kiderül, hogy — éppen ellenkezőleg — a mese minden fontosabb szereplője „mistl“, azaz a fehérbőrű uralkodó réteg képviselője.

A terméketlen szülők, számottevő vagyon tulajdonosai, gyermekáldásért ostromolják az eget. Nem a természetes, gyermek utáni vágy készteti őket erre, hanem hogy legyen utódjuk, aki örökli vagyonukat.

Indián közösségekben egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy indián a mesében leírt gazdagsággal rendelkezzen. S ha gyermeket akar, elsősorban mint munkaerőre van rá szüksége, segítségre, nehéz fizikai munkájához, nem pedig mint földi javainak örökösére. S ezen túl egyetlen indián sem gyakorolja a forma szerinti adoptálást.

Az újszülött, aki tíz hónapi terhesség után a világra jön, nem emberi lény, hanem szörnyeteg, emberfejű gyík. A szülők úgy fogadják, mint az Isten büntetését. A gyík később megtanul olvasni, mert az egynyelvű (monolingvis) kecsuák analfabéták.

A szörny felserdül, és nemi érése befejeztével azt kívánja szüleitől, hogy szerezzenek a számára feleséget. A szülők kétségbeesnek a teljesíthetetlen kéréstől, de a gyík meglehetősen durván figyelmezteti őket arra, hogy nem a saját jószántából jött világra. A szülők, gazdagságuk segítségével végül mégis találnak menyasszonyt, de a gyík széttépi a nászéjszakájukon. A mese röviden, de színesen eleveníti meg a házasságkötési szertartás jellegzetes szokásait.

Az utolsó menyasszony esetének leírásából nyilvánvalóvá válik a lánynak és családjának társadalmi hovátartozása is. A lány jellemzése minden kétséget kizáróan „misti“- re vall, íme, a bizonyítékai: a szülők úgy döntenek, hogy eladják lányukat a gyíknak, s vigaszképpen megígérik neki, hogy ha az őt is felfalja, misét mondatnak érte a templomban. A lány kétségbeesésében felkeresi a falu jósnőjét, aki a tenyere vonalaiból kiolvassa, mi vár rá. Nos, az indiánok nem ismerik a tenyérjóslást. A mesében szereplő tenyérjős csak az uralkodó osztály jósnője Lehet

Amikor a nászéjszakán a gyík szépséges, vörös hajú ifjúvá változik, a lány nem torpan meg, nem illetődik meg az ilyen kifejezetten „misti“ jelenség előtt, hanem habozás nélkül föléje hajol, hogy átölelje.

Mikor a falu népe tudomást szerez a gyík eltűnéséről, ítéletet hoz az anya fölött: „Holtod után egyik emlőd kígyóé legyen és varangy szívja a másikat. Ez legyen a büntetésed ...“ Ez minden kétséget kizáróan az indián közösség szentenciája, mivel Luca- namarca környékén — és általában — az egyház négyszáz éves hitoktató munkája ellenére sem hiszik és ismerik el a bűnök büntetésének katolikus formáit, a poklot és a tisztítótüzet. Bűneiért az embernek — hitük szerint — még itt a földön kell megbűnhődnie.

Az indián a mesében személytelenül szerepel: mint szemtanú, mint törvényesség és ítélkező. Indiánok például a zenészek, a gyík hordozói, az úrnő szolgálói, a bábaasszonyok és más mellékalakok. A történet záróakkordjaként azonban — ugyanilyen névtelenül — felemelik a szavukat, és átveszik a legfelsőbb bíró szerepét.

Az ősi andesekbeli társadalom e mesében kinyilatkoztatott véleménye és ítélete spanyol-criollo urai fölött azonos azzal a véleménnyel, amelyet gyermekkoromban hallottam indiánok között: A „misti“-k nagy hatalommal rendelkező, visszataszító lények, akik képesek gyűlölni és ölni, testvér a testvérét, fiú az apját pusztítja el egy lóért, egy tehénért, egy darabka földért, hivatali rangért vagy egy asszony kegyeiért.

A gyík, miután megszabadul állati mivoltától, a „misti“ szépségideái prototípusává változik, s aztán elillan. Az átváltozott szörnyeteg egy pillanatra emberi alakjának ideális szépségében mutatkozik meg; helytálló a jelenség olyan költői értelmezése, hogy a felvillantott szépség tulajdonképpen absztrakt képe azoknak a társadalmi, erkölcsi és esztétikai normáknak, amelyeket az uralkodó osztály felállít, csak hogy áthághassa őket.«