Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal
kozás logikáját vagy a nyelv logikáját valósítja meg, de egy egyedi, belső logika — képi, érzelmi logika — létén túl utal arra, hogy a vers végeredményben a költői agy tudatos munkával realizált terméke (ugyanabban a versében írja József Attila: „a költő én vagyok!" ), nem valami csoda dobja a világra, hanem a költő szubjektumában össze- geződő világrend törvényei szülik őt. S a költő szubjektuma döntő ebben a folyamatban, mert a világrend őáltala lesz egyedivé, eredetivé, „renddé", s így láthatóvá; a költői objektivitás keresése szélmalomharc az emberi lényeggel. S ha a modern lírában valóban tanúi vagyunk egyfajta „személytelenségnek", ez nem a költői szubjektum hiányát jelenti a versben, hanem egyfajta tudatos költői valóságszemlélet és a stíluskeresés eredményét, amelynek a logikája — ha van —, ugyanúgy a költő énjében gyökerezik, mint Petőfiben a költészetéé, nem pedig a külső világ tárgyaiban és jelenségeiben, bár ezek a versben mintegy elnyelni látszanak a költőt. Ügyes csalás, mondhatnánk, a jó cél érdekében. A világ kaotikus és a valóság illogikus természetű, s ha felmutatunk belőle egy kerek egészet, egy felismerhetően elhatárolt, szerves részt — a verset —, ez csak az emberi tudat rendteremtő munkája által lehetséges. Tőzsér is „törvény“-nek nevezi a rendszerező emberi tudatot, de hatását túlságosan feloldja, egyéniségét megszünteti, illetve esetlegessé teszi. A tudat egyben akarat, amely célok érdekében feszül neki a világnak. A költészet dolgozik a bizonyíthatatlan sejtések és a képzelet tartományaival, de a költői tudat, nem véglegesen, de minden esetben legyőzi ezeket a megfoghatatlan létű tartományokat, győzelme bizonyítéka éppen a vers. Tudni kell azonban, hogy véglegesen, örök érvénnyel soha nem fogja legyőzni ellenfeleit — témáit —, mert egy ilyen végleges győzelem a költészet halálát jelentené. Tőzsér esztétikájában a vers az emberi megismerés céljait szolgálja. Főeleme a kép: „A kép maga a gondolat.“ (Ladányi kapcsán írja.) A modern vers „legtöbbször nem a közelivel, hanem a távolival tipizál, nem a témához keres képet, hanem a kép adja a témát". Előzőleg tartalom és forma, illetve gondolat és kép ellentétpárról, ezek egységéről ír, s a kép témadetermináló szerepének a hangsúlyozásával a formai szemlélet iránt mutat erős hajlandóságot. Más helyen fenntartásokkal említi a „mondanivaló foganta vers“-et, mely ugyan hamarabb hoz eredményt, de buktatókat is. A modern vers lényegi jeleit kutatva nála, jutunk el a következő, Tolnai Ottó verseit jellemző definícióhoz: „... sajátja az a laza, alogikus felépítés, amelynek jő motorja az asszociáció, a képek közötti »csend«, a terek kitöltetlensége, s ezzel az olvasó emotív bekapcsolása a versbe." S még egy megközelítése a költészetnek: „A költészet tehát olyan felfokozott, kétségbeesett állapot, amikor a dialógusra vágyó költő képzeteit szólítja meg, s azok mintegy megszánva a költőt, élőlényként visszaszólnak." Itt újabb paradoxon csírája bujkál: a költő, személyes indítékokból (magánya) képzeteit szólítja, s azok visszaszólnak ugyancsak a költő elszemélytelenedet versében. Mert máshol a vers személytelenségét szorgalmazza mint a korszerű líra alapvonását, és néhányszor elmarasztalóan szól a személyes, „romantikus" versről. Egy kezdővel kapcsolatba írja: „Ahelyett, hogy a »sejtés« belső mozgását teremtené újjá, helyzetet értelmez, személyessé tesz, tehát hígít." Nála a személytelenség valahol az univerzalitás ismérve és előfeltétele. Szó volt már arról, hogy a modern líra személytelensége közelről sem független a költői szubjektumtól: valószínűnek tűnik, hogy ez a szemlytelenség tulajdonképpen egyfajta „személyesség", tudatos póz, és a költészet által magáévá tett forma, s okai a költő egyéni feismerései és objektivitásra törekvő programja: nem eltűnni akar a vers valóságában, hanem kozmikus méretű — tehát általános —, minden akar lenni. Ha különféle költők verseiben vizsgáljuk ezt a személytelenséget, kiderül, hogy minden igazi költőnek megvan a maga „személyes személytelensége“, amely egyéni világképében és formanyelvében gyökerezik. Gondoljunk Vasarelyre, akt így ír a művészetről: „A névtelenség felé közeledünk, hogy felfedezzük a becsületes mesterséget", s aki szintén a személytelen művészet hirdetője, ennek ellenére művei nem a világ képét, a valóságot asszociálják, hanem őt magát. Térjünk vissza az első paradoxonhoz! A pontköltészetből kimaradtak az emberi vonatkozások, s ez a hiányosság a túlméretezett esztétikai Szempontokkal egyre növekszik. Az elméletből hiányzik az ember viszonya a költészethez. Nem tudjuk, milyen a költő viszonya saját verseihez. Az esztétikai kizárólagosság lázában elmaradtak az etikai összetevők, elsatnyultak, lényegtelenné váltak. A közíró etikumát elnyeli a végtelent akaró költő-esztéta lázadá- ha, hogy izzásig hevítse egy végleteiben megnyilvánuló valóságszemlélet belső lobogását.
