Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal
4. „Ha a modern kor ragadozó esetlegességeit a mítoszok, az emberi gondolkozás folytonossága fogják össze, akkor a költő csak a gondolat pártján állhat.“ Idézetünk a szerzőnek A lírai vallomás hogyanja Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor verseiben című nagy — és újabb kritikairodalmunkban egyedülálló — tanulmányából való, s Tőzsér akár magára vonatkoztatva írhatta volna le: verselméletének elsődleges Jellemzője a gondolatiság. Szó esett már róla, hogy a valóságot az irodalom — s még pontosabban a költészet — által közelíti meg, most hozzátehetem, hogy a megközelítés módja tisztán gondolati, s eszköze a fogalom. Nem ismeri a körülírás, a közvetett érzékeltetés módszerét, meghatározásaiban makacsul a pontos fogalmi lényeg irányába tör. Fogalomteremtő nyelvi ereje sokoldalú és kifejező. Említett tanulmányában — mely egyben esztétikája gyakorlati alkalmazásának impozáns példája — két jelentős — és érdekes! — mozzanatot figyelhetünk meg: 1. Köreinkben ritka és elismerésreméltó biztonsággal birtokolja azt a tudatvalóságot, amelyet Lukács után „második közvetlenség"-nek nevez, s amelyben „a költői én esztétikummá objektivizálódik". Ez a fogalom- és jelrendszer nála változatos és széleskörű, kiművelt, a költészetre vonatkozó legkorszerűbb ismereteket tartalmazza egy egyéni kritikai érzék humuszába ágyazva. Tőzsér mintegy bekapcsolja általa olvasóit a világ vérkeringésébe, egyetemes fogalomrendszerébe, gondolati áramköreibe. 2. A „valóságfelettiségre“ hajlamos teoretikust a konkrét anyag — az elemzett versek valósága — reálissá és dialektikussá avatja. A versvalóság közelsége egyben földközelséget jelent a számára, és alkalmazott esztétikájának életerős gyökereket. Itt már az esztétikummá objektivizált költői egyéniség „személytelenségét", illetve ennek a lírai jegyeit kutatja, mely verseszmény közelebb áll az általam jellemzett „személyes személytelenséghez“, mint ahhoz a költői tudathoz, amely a versben „már csak kötőszövet, szerkezet, törvény sőt nemegyszer már az sem". Az elsődleges valóság és a versvalőság konkrét találkozójánál s ennek a találkozásnak az igézetében az elemző kritikus — közíró — realitása semlegesíti a költő-esztéta irracionalizmusra való hajlamait, hogy így is szaporítsa a paradoxonok számát és színeit. Erről a tanulmányról különben független tanulmányt lehetne írni, méreteivel, korszerű hangvételével és megalapozottságával annyira alapvető jelensége irodalmunknak, s nem érzem túlzásnak, ha azt állítom, hogy körvonalaiban egy fábryi méretű szellemi horizont lehetőségét ígéri írója, generációs síkjának a színvonalán. Elemző módszere nyelvi, hangtani és pszichológiai szempontok szintézisére támaszkodik, a felismert és általánosított igazságokat — egyezéseket — gyakorlati tapasztalatokkal támasztja alá. Külön értéke — és a tőzséri dialektika jellemzője —, hogy az álvalóságok következetes kritikájának a kíséretében az elsődleges valóság, a tapasztalat és a „második közvet- lenség“-ben megvalósuló esztétikum szigorú megegyezését, logikáját és szerves kapcsolatát fogadja el a költői tökély mércéjéül („...a szubjektum és objektum Gál Sándor verseiben sem tud úgy közeledni egymáshoz, hogy találkozásukból sosemvolt élőlény, azaz esztétikum legyen"). így olyan esztétikai szempontokat alakít ki, amelyek elfogadhatók egy korszerű kritikai értékrend alapjául. Meg kell azonban említenem, hogy — hűen önmagához — az etikai tényezők vizsgálatát ebben a tanulmányban is figyelmen kívül hagyja, érezhetően egy olyan elgondolás jegyében, hogy a tökéletes esztétikum, a jó vers egyben etikai tett is. (Kant: „A szép az erkölcsi jó jelképe") Meggyőződésem, hogy az etikai összetevő szerepének a kidolgozásával esztétikája emberi vonatkozásokkal gazdagodna, pontosabbá és kifejezőbbé válna azáltal, hogy a hidegségre hajlamos esztétikai premisszákat életmeleggel, humánummal és az embert, az életet szolgáló új értékekkel töltené meg. 5. A paradoxon látszólagos ellentmondást Jelent, de mi a biztosítékunk rá, hogy Tőzsér belső ellentmondásai csupán látszólagosak? Kötetét lapozgatva és az egyes írások keletkezésének az időpontját figyelve, kirajzolódnak előttünk gondolkozása fejlődésének a szakaszai. Ezek a szakaszok nem határolódnak el egymástól élesen, de megfigyelhető, hogy a végletek kiéleződése felé, illetve
