Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal
entrópiakészletének állandó növekedésétől a népességnövekedésen át az emberi tudásanyag fantasztikus méretű terjeszkedéséig, gondoljunk az abszolút kozmikus növekedés kritériumára, arra a hipotézisre, mely szerint a galaxiák külső határai óriási sebességgel tágulnak az örök és végtelen tér sötét semmijében! S tudatosítva mindezeket más lesz a véleményünk a költészet irodalmának a növekedéséről is. Ez az irodalom (természetesen nem ismertető recenziókra, hanem művészetelméleti és esztétikai kutatásokra gondolok) nem azért — vagy nem csupán azért! — gyarapodik, hogy az egyre inkább ezoterizálódó költészetet magyarázza és hozzáférhetővé tegye. Az esztétikai művek — különösen a költők elemzései — más eszközökkel és törvényszerűségek szerint, de valahol „hasonló“ felfedezőszenvedély kényszerítő hatására íródnak, mint a versek, tudniillik a költői lényegét keresik a világban. S az a tény, hogy a versek valóságából táplálkoznak, a költői megismeréssel rokonítja őket, s olyan alapon, hogy a jelenségről szóló ismeret az emberi tudat szféráiban azonosul a jelenséggel, költészet és irodalma egyetlen hatalmas, a líra indáival és érzelmi motívumolk szálaival összevissza font dzsungelban egyesülnek. Izgató és egyben elrettentő feladat ebből a dzsungelból kihámozni a kiindulópontot, mert lehetetlen. Az elvonatkoztató ész megkísérli a lehetetlent, de az érzékek, az átélés szervei lemondanak róla. A költészet átcsapott önmaga határain, a vele szemben támasztott igények hatására, lehetőségei irányát követve, részleteiben minőségileg is átalakult, s amennyiben a legteljesebben a versekben valósul meg, ezek mellett egyéb területeken is csillogva felüti a fejét, megváltoztatva a valóság képét, befolyásolva ember és világ kölcsönös viszonyát. A költészet nem csupán vers, hanem életérzés, az ember által világra segített kozmikus jelenség is. A szó csupán lehetősége és eszköze, de a lényege valahol a dolgok mélyén, a jelenségek összefüggéseiben és az emberhez való viszonyuk szövevényeiben rejlik. Tőzsér sémája — fenntartásokkal! — elfogadható addig, amíg a költészet születésére vonatkozik, de tarthatatlan abban a pillanatban, mikor elképzeli a kiindulóponthoz való — akár szimbolikus — visszatérését. Az életjelenségek nem ismerik a visszatérés mozdulatát; amennyire egy felnőtt ember nem térhet vissza — anélkül, hogy önmagának ne ártana — a gyerekkorába, a költészet sem képes visszatérni a „pont-költészetig“. A művészek — a költők is — természetesen tanulmányozhatják például a primitív művészeti formákat, elképzelhetik és megpróbálhatják birtokba venni a kiindulás állapotát, de csak azért, hogy a jelenben létező költői tartalmak gazdagodjanak általa, s a költő ne visszatérjen, hanem előrelépjen, költészete növekedjen, tágítsa lehetőségeit. S amikor feltételezzük a visszatérés lehetőségét, és a keletkezés pillanatának pontjába sűrítjük a költészet lényegét, egybe mitizáljuk azt, és magánakvaló dologként elvonatkoztatjuk az embertől, mert steril állapotában keressük; a költő mintegy eszközévé válik és nem alanya a saját költészetének. Tőzsér a költői lényeg megragadásánál paradoxonként éppen a valóság igényének a nevében válik valóságfelettivé. 3. Az esztéta Tőzsér „költészetben“ gondolkodik. Egyenes következménye ez annak az esztétika; elfogultságnak, amellyel a vers létének a törvényeit keresi. A költőről mondja: „A világmindenség, a természet legcsodálatosabb »törvénye« az ember rendszerező tudata. Ereje a költőnél a legnyilvánvalóbb, aki mindenki szeme láttára veri szét a világot, s teremti újra a saját, tehát az ember törvényei szerint. De ehhez olyan nagyfokú átlényegülés kell, hogy a költő már ne is költőnek, tehát külső tudatnak, hanem belső törvénynek, jelenségeket, tárgyakat mozgató erőnek hasson. Más szóval a gondolatnak és a képnek, a külső világnak: a tárgyaknak, tehát a költészet alapanyagának és a költő belső világának teljes egyesülésére van szükség. Azt hiszem, ezt érzik a fiatal csehek (elsősorban Miroslav Holub], mikor költészetükben egyfajta »eltárgyiasodásra« törnek, amelynek eredményeképpen a világ szinte magától áll össze. A költői én s a tudat itt már csak kötőszövet, szerkezet, törvény, sőt nemegyszer már az sem." A mitizálás árnya tovább kísért; a költői szubjektum feloldódása a versben és katalizátorrá válása valóság és szó, tárgyak és képek között érzékileg gazdag és érdekes kép arra, hogy magyarázzuk vele egyfajta költészetben a vers és költő viszonyát, de a valóságot csak megközelíti, ám nem meríti ki. Hiányzik belőle valami. József Attila írja: „A líra: logika." Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a vers a gondol
