Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság
zsilettpengékből. Lassan gyorsuló tempóban forog. Lüktetve erőlködik. Méri az időt s a fájdalmat. Onnan tudni anyaga minéműségét, hogy metszően éles, sőt olykor villog is. ■ Közben nyomják a Lidocaint. Centiről centire, araszról araszra, ahogy a kések és ollók haladnak a testben, a húsban. És a Lidocain hat. Fölszabadít mindenféle, köztük fura, rég elhanyagolt képzeteket is. A fejem fölött bámészkodó doktornő szoknyájából kilátszó lábak, a selyembe burkolt rózsaszín hús, a nőt juttatja eszembe. Mintna megérezné a gondolatot, összeszorítja a combjait. Mindent alulról látni, mert a fejem körülbelül a bokájával van egyvonalban. Ott áll a főorvosom is, fehér nadrágban. Az állásáról látni, hogy enyhe bokasüllyedése van. Pedig állítólag naponta pár órát mezítláb kertészkedik. Lám, mégis. Csitul a zene. Lágy, panaszos dallamok váltják föl az ujjongó romantikát. Távoli, de éles gyerekkori emlékképek. Énekelnek. Mintha a szomorú arcú műtősnő mondaná, de többedmagával: Pócsi Mária templom Tündöklő csillaga ... Özvegyeknek, árváknak Egyetlen vigasza ... Majdnem lerántanak az asztalról. Nyilván megint a bordákkal bajlódnak. Szinte pu- fognak a homokzsákok. Akár hajdanán a szilveszteri petárdák és ostorok. A lélegzetnyi nyugalomban megint egy panaszdal kóvályog az emlékezet párnáin, a szomorú arcok közepéből: Már ez esztendő lészen utolsó, Ez az esztendő vessen koporsót, 0) esztendőben, új szívekkel, Dicsérjük Jézust énekekkel... Szemem előtt a selyemharisnyás női combok és a főorvos sárga szandálja. Pedig november van. Nyilván autón jöttek engem nézni. A másik oldalon, ahol tűk gyötörte jobb karom pihen az asszony ölében, egy aggódó asszonyi arc. Mintha ő énekelne, de nem egyedül, kórusban. A levegő homályos. Igaz, ősz van. A kora őszi köd szürke levegőjében lomhán úszó, híg fehér füstfelhőcskék ... De hiszen itt nem lehet kinti fény! A műtő sterilen zárt levegőjében ez csak vízió lehet... Itt dohányozni sem szabad. Honnan a füst? ... Itt még a doktorok se pöfékelhetnek, akik a betegnek tiltják a dohány élvezetét. Valami baj lenne? ... Aztán végre mégis elkészülünk. Pontosabban: ők készültek el velem. Kibírtam. Ismét tudok beszélni, s megköszönni a sziszifuszi gobelin-munkát, midőn a műtős kezére bízva elköszönünk egymástól. Mit szeretnék? — kérdik. — Rágyújtani — felelem, s ők kérkedésnek veszik válaszom. Pedig valóban a cigaretta hiányzott, s hiányzik e négy és fél órás szünet alatt s után. Benn az ágyon már egészen más a helyzet. Az ember kezdi hősnek érezni magát. Am fura hősiesség az, melynek egyetlen alapja a muszáj betartása. Még a magatartás sem érdemli ezt a túlzó elismerést. Az ember látszhat hősnek, de' csak mert belátta, hogy az elkerülhetetlent legjobb önként s hidegvérrel vállalni. Vonakodás nélkül. Közben mégis a félelem, sőt a gyávaság dominál. Egyre jobban kínoz a fejfájás. Aki nem tudja, mi a migrén, azt se tudhatja, mekkora erőfeszítést, mennyi energiát igényel, hogy az ember ne legyen ilyenkor méltatlan, hogy ne bántson mást, hogy ne haragudjék másra, a jótevőire se.
