Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság
A belgyógyászok, nem ismervén e szent kór okát, megértéssel legyintenek. Ha pedig sokáig nyaggatjuk őket panaszainkkal, elirányítanak az ideggyógyászokhoz, akik ugyancsak nem tehetnek semmit. A migrén ellen a mai medicina csak olyan pharmakonokkal rendelkezik, melyek még komiszabb tüneteket okoznak, mint a gyógyítandó. Ilyen például a Kefalgin, az alattomos hánytatási hajlamaival, vagy a Daedalon és Nautisan altató hatásával. Nescio — és nesciamus. Ilyenkor legjobb csak szabad utat engedni a hatásoknak, és hányással megkönnyebbülni. Ezt tettem. Előbb azonban megnéztem arcom az előre elkészített tükörben. Vajon én is oly sárga-zöld és nyúzott képpel vagyok-e boldog, mint akiket eddig láttam a hasonló esetek után. Lehet elfogultság, de úgy láttam, jobb a színem a látottakénál. Lehet azonban, hogy csak a bőröm barnább. Tükör számunkra azonban mások arca is. Különösen magatartás-változásaink tükröződnek gyorsan a szemben álló arcán. Ezért tiltottam el magamtól minden látogatót. Miképp magunk is önkéntelenül kifejezzük tekintetünkkel, vonásainkkal, gesztusainkkal a mások részéről érkező változásokat, azonképpen észlelhetjük másokon is a magunkéit. Ez a tükör sem mutatott aggodalmat. Igyekeztem hát békésen fekve szenderegni, már amennyire hősiességemtől tellett, s a három rozsdamentes drén engedte. Karinthy valamelyik kiadó, tán a Singer és Wolfner költségén utazta körül a koponyáját. Nekem nem ment ilyen jól. Manapság a kiadók deficitesek, és nem fedezik az efféle kiruccanásokat. Jórészt a magam költségén tettem meg az utat a tüdőm s gyomrom körül. A fejemhez, a koponyámhoz még nem nyúltak eddig. Pedig olykor de jó is lenne megállítani, különösen ilyen elgyötört állapotban, azt a bizonyos zsilettből eszkábált malmot! Majd meglátjuk. Az utazás, ím, befejeződött. Ami még hátra van: pár napi hánytorgó, unatkozó tehetetlenség. Már semmi az előzőkhöz képest. Az ilyen önként vállalt utak végén mindig föltolul a kérdés: érdemes- volt-e? Föltétlenül! — válaszolhatom nyugodt lelkiismerettel. Megérte, s közben megőriztem magatartásom önállóságát, énem szuverenitását is. Megőriztem, megtartottam, de minek? Mi célra? Mi végre? Mindez így a pesszimizmus látszatát kelti, pedig semmi köze hozzá. Tiszta és teljes a valóság benne. Ezt az írást egy ragyogó szeptemberi napon kezdtem. Azon a napon, amelynek délelőttjén barátom, kinek emlékére ajánlom, a műtőasztalon feküdt. Amikor a telefon megcsördült, s hírül adta a jó hírt, abba is hagytam. Ogy véltem: valóban túljutottunk a kritikus ponton és állapoton. Mikor azonban pár hónappal később a ravatala előtt kellett állnom,' elhatároztam: befejezem. Itt van. Ugye, semmi köze a pesszimizmushoz? Ugye teljesült a valóság igénye? Budapest, 1968. szeptember — 1969. január.
