Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság

ismeretlen, de őt biztosan foglalkoztató esetről kérdezte véleményem. Valami sikkasztási ügy, a belvárosból. Később magam is sokat hallottam az Önodi-ügyről, mely valóban szenzációjuk volt az akkori időknek. Engem azonban — már előzőleg is — más, a magam baja foglalkoztatott. Mellékesek voltak nékem akkor a közügyszámba menő panamák.

Oj témával próbálkozott: viccekkel. Igyekeztem szellemileg talpon maradni. Biztosan bugyuta válaszokat hallattam, de most nem is a szellemesség volt a cél. Aztán egy sürgetően megismételt kérdés közben égő futam a bal oldalamon, mintha tüzes borotva siklott volna végig a mellem keleti peremén. A szívem elállt, s csak kapkodtam a levegőt, de lélegezni nem tudtam. Szavam is elakadt, hiába sürgették az orvosok válaszomat.

A főorvos nevetve nyugtat. Tréfa volt a válasz sürgetése — mondja —, hisz nem is szólhatok, mert tüdőm a markában löttyed, leeresztve, miként a kipukkadt bicikligumi. Ezt azonban csak tudja a tudálékos kuruzsló, érezni csak a fulladást lehet. Am ez se kicsiség.

Bizony, nem semmiség, különösen, ha közben ki is nevetik gúnyosan az embert. A szívünket egy birkózó markai szorítják, s úgy érezzük, ha higgadtan is, hogy vége. Tudjuk, hogy ez nem igaz, már csak a hírnév védelme miatt sem hagyják műtőasztalon meghalni a beteget a nevesebb operatőrök. Sajnos, csak tudjuk. Az érzések ura mégis a pánik.

Az orvosok elhallgatnak és finoman .távolról megszólal az igazi zene. Sajátos, szimfonikus muzsika. A művek — csupa sokszor hallott, Ismert darab — függetlenek egymástól, kortól, földrajzi koordinátáktól, stílustól és minden egyéb emberi csinál- mányú kalodától. Ez a muzsika van. Finoman egyvelegnek nevezhetnők. A kifejezés nem szabatos. Jobb híján mégis nevezzük így.

A halál küszöbén hallatszó zene különleges műfajú muzsika. Hallottam olyat is, hogy a csengettyűszó vagy harangszó helyettesítette. Alighanem ez is egyéni dolog. Nekem valódi zene szólt a két létforma küszöbén. Élveztem, s megnyugodtam.

Megpróbálom mégis a lehetetlent: képet, érzékletet adnom erről a muzsikáról. A műsor főleg romantikusokból áll. Lehet, hogy ez a degenerált kokainkészítmény romanticiz- must okoz? Csajkovszkij, Liszt, Debussy és a többiek. Vonósszerenád, Spanyol capriccio, egy Faun unatkozásai a kiállításon, és a Les preludes optimista ujjongása. Aláfestésül mindig hallani Mozart transzponált üveghangokból szőtt, lenge dallamait, s hozzá, színezésül, a Beethoven-bagatelleket.

Az igazi muzsika még a túlvilág küszöbén is elkülöníti magát a hivalkodó hatásvadászattól. Meg kellene vizsgálni: milyen asszociációkat okoz a zene, a zenék?

Erre most nincs idő. Együtt kell működni az orvosokkal, akiknek kezére adtuk magunkat, s akiknek diszpozícióitól függ ez órában létünk eme árnyékvilágban.

Közben dél lett, s megszólalt a telefon. Közlik, hogy a műtét sikerült. Operált és operatőr egyaránt jól érzik magukat.

Minek is tovább írni? Aggodalomra immár nincsen ok.

Am a felidézett fúrlák nehezen csillapszanak. Az autovivisectio démona nem olyan könnyen nyugszik meg, mint a morfinnal kábított beteg.

Eddig arra gondoltam: hajlandó volnék a helyén feküdni. Vállalni a már megismert tortúrát, hogy könnyítsem, oldjam az ő ismeretlenség súlyosbította félszét. A barátság kötelez.

A telefon azt recsegte: minden rendben. Minek szenvelegnl hát tovább? Ha egyszer minden rendben van, kár részvétteljesen együttérezni. Ez már szédelgés lenne. A bájolás, a varázslat immár fölösleges.

Mégis elszomorító arra gondolni: mit is nyert ezzel a győzelemmel? Vajon mire lesz jó ez a pyrrhusi győzelem?

Ismét magam után ítélek, per analogiam.

Ilyenkor hátul a fejben, valahol az agy rejtekeiben elindul egy kicsi malom. Tengelyei tán a sziklacsontokban ágyazódnak, s az egészet zsilettpengékből rótták össze. Olyan akár a játék vízimalmok, gyerekkorunkban, csak nem szltakéregből, hanem