Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül

— Akkor annak idején miért jöttél el, hiszen úgy tudom, csak jóval később kezdted az egyetemet?

Márta nem volt meggyőződve róla, hogy a férfit valóban érdekli-e az a kusza, zavaros élet, ami fiatal korában elüldözte otthonról, de mondta megállíthatatlanul, olyasmit fogalmazott meg magának is, amiről eddig senkinek sem beszélt.

— Borzalmasan erőtlen volt körülöttem minden, egysíkú és egyszerű. Mindez üldözött, kergetett otthonról, mert akkor már rég minden reggel sietős és megmagyarázhatatlan reménykedéssel Indultam neki a világnak: ma biztosan történik valami! Hogy mi volt az, amire vártam? Akkor sem tudtam, s talán még ma sem tudom. Csak afféle sejtelemszerű vágy élt bennem, amikor szinte szökve végigosontam a szürke, poros járdán. Valami csodára vágytam, hogy ma, igen, ma biztosan találkozom Valakivel, vagy Valamivel, egy Mars-lakóval, egy kínaival, esetleg egy felébredt múmiával! Mit tudom én! Azt akartam, hogy egyszerre világos és megnyugtató legyen körülöttem minden. Érteni és értékelni akartam tetteimet, világosan akartam látni, hogy ezzel a nagy nyugtalan akarattal merre is induljak, hol ismerem meg a legizgatóbb értelmetlenségemet — önmagamat. De nem történt soha, soha semmi.

A reggeli bizakodó remények a napok múlásával egyre inkább megkoptak. Érettségi után a családom körében is, egyre csak azt hallottam, hogy megnőttem, csinos vagyok, és férjhez kell majd mennem. Csodálkozva néztem rájuk: hát rám már csak ennyi vár? És olyan idegbajos kirohanásokkal védekeztem, hogy már sokszor félbolondnak tartottak. Aztán arra a meggyőződésre jutottam, hogy engem egy lehetőség nélküli környezetbe vetett a sors. Apám olyan régen meghalt, hogy alig emlékeztem rá. Anyámnak, csak annyi ideje volt rám, hogy tisztán tartson, enni adjon. Ügy éreztem, engem nem ért meg senki. Akkor még nem gondoltam a tanulásra. Faltam ugyan a könyveket, jót, rosszat, és mindenben magamat akartam felfedezni. Már magam sem tudom pontosan, milyen könyvek voltak azok, de nem adtak választ semmire. Tökéletes volt az elégedetlenségem, a zűrzavar körülöttem, és én balgán másnak tartottam magam, mint a környezetemben élő elégedett emberek.

Magam sem tudom hát, mi vitt el akkor onnan, az-e, amit az előbb elmondtam, vagy egyszerűen csak az akkori húsz évem? Most sem tudom biztosan, csak azt tudom, hogy a nyugtalanság, a keresés vágya tovább él bennem. Ahogyan nekem megfelelne, úgy talán csak a vénlányok élhetnek. Millió asszony él így, mint én, s nagyon elégedett. A legfurcsább az, mennyire nem értettem meg akkor, hogy mindenütt egyformán szürke és gátló a világ, ha bennünk a látásmódunk ugyanaz marad, s ha kívül keressük a bensőnk lényegét.

— Mégis visszamennél?

— Mégis, mert már tudom, itt sincs semmi.

— De hiszen ott sem volt, magad mondtad. Ügy gondolod talán, hogy onnan újra s jobb irányba lehetne indulni?

— Nem tudom, de én akkor is azért mentem el, azért hagytam ott a gyerekkoromat, mindent és mindenkit, hogy beavatkozások nélkül, magam formáljam a sorsom.

— S azt nem tudtad, hogy ilyen nincs?

— Nézd, ami most van, fojtogatóbb és gátlóbb, mint az a kisváros, hisz a régi otthonom lényegében már nincs meg, ott elsősorban a szülői, a testvéri kötöttség meredt mindig akadályként felém. A felelősségtudat és az ezzel járó adósságérzés idegen volt számomora, sőt sértett. A sorsommal kapcsolatban egyedül akartam dönteni. Ma már tudom, határtalan önzés ez, de egy időben talán emberi méltóságom furcsa őrzése is, emberi méltóságomé, amit eddig még mindenki lebecsült. Egyedül akartam válogatni lehetőségeimben, s a végén csak beletúrtam minden lehető értelmetlenségbe, hogy ma, harmincon túl egyre jobban dühítsen, hogy az otthoniak olyan könnyen útnak engedtek.

— Márta, te már annyira sem tudod, hogy mit is akarsz, mint én! így van?

— Talán. Csak ne félnék mozdulni végre! De ahányszor kilépek, annyiszor romlik el körülöttem mindig valami lényeges, amit csak elvesztése után kezdek becsülni. Nagy már a baj, amikor az ember kívülállóként vizsgálgatja önmagát, s mindent és mindenkit, aki, ami körülveszi. Azok ott kint mind mennek valamerre, s ő csak nézi őket, de nem bír velük sodródni...