Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül

Amióta beszélni kezdett, most nézett először a férfira. Azt vette észre, hogy Géza is nézi őt, elgondolkodva, talán sajnálkozőn. Valahol a nyakán pihent a tekintete. Aztán poharába bámulva határozottan kijelentette:

— Márta, elhiszed, hogy én ma nem tudok hazamenni? Lehet, hogy majd holnap, mit tudom én, de ma nem bírok, érted? Ma inkább az állomáson alszom, akár az utcán, mindegy... Te most egyedül vagy otthon — tette hozzá kisebb szünet után, váratlanul, mintegy csak megállapítva.

Márta meglepődött, és akaratlanul tagadóan ingatta a fejét: nem. Butaság — gondolta aztán, hiszen Géza pontosan tudja, hogy igen, egy üzemben dolgozik a férjemmel. Különben nem ülhetnék itt vele ilyen sokáig. Nagyon elkedvetlenedett. Miért ilyen értetlen ez is. Hát nem érzi, hogy a férfi és nő egymást kutató bújócskájának melege már visszahozhatatlanul eltűnt. Csak két tehetetlen öröm nélküli ember ül itt egymás mellett. És egyáltalán, mit képzel ez rólam? Dühös lett. Azért, hogy néhányszor elbeszélgettünk, most cipeljem haza? De hiszen ha barátom, akkor... Érezte, nem őszinte, de már határozottan fárasztotta a találkozás.

Csak ittak. Géza egyre bárgyúbban ült mellette, de olyan otthonosan, hogy Márta idegesen gondolt arra, hogyan is lesz, ha innen kimennek. Nőtt benne az a bizonyos belső feszültség, s az éhség is egyre jobban kínozta. Enni itt nem kaptak, de annyi lelkierejük nem volt, hogy még záróra előtt máshová menjenek. Csak ültek sápadtan, szótlanul a füstös kávéházban. Konyak, fekete, aztán az egész elölről, míg végül is távozniuk kellett.

A kihalt utcán Mártát egyszerre heves vágy fogta el az otthoni meleg szoba magánya és az ennivalók után. Egyre elkeseredettebben érezte, hogy valahogyan felelős Gézáért, aki félcipőben jön mellette, s legalább olyan éhesen, mint ő. Lucskos, kora tavaszi éjszaka volt. Ahogy kiléptek, szinte azonnal fázni kezdett a lába a vékony lakkcsizmában, és nem tudta, mihez kezdjen. Géza hallgatagon karolta, mint aki érzi, most más gondolkodik helyette.

— Nézd — kezdte Márta kínlódva —, ha kedved van, gyere, de csak ha valóban nem akarsz hazamenni. Csakhogy, s ezt most komolyan mondom, ha céljaid vannak velem, akkor feleslegesen fáradsz. Az igaz, hogy az én házasságom is majdnem hűbéri tákolmány, de nem így akarok változtatni rajta! — Hangja ridegen csengett, s belül megszólalt egy gúnyos hang is, „hát hogyan?“ De elszántan és még hidegebben folytatta: — Hiszen semmi sem jogosít fel bennünket arra, hogy most összeboruljunk. Egyszer már mindketten elrontottuk, esetleg megkerültük a dolgok természetes rendjét. Ennek ellenére is tény, hogy még közöttünk nincs itt az ideje semminek. Azt hiszem, kapcsolatunk több, mint barátság — szándékosan nem mondta, hogy volt, s ágy vélte, most nagyon „kegyes“ a férfihoz —, s' mégis sokkal kevesebb, semhogy valamire is feljogosítana bennünket. Ezért mindjárt az elején kijelentem, hogy nem! Nem szeretném, ha aztán az arcomba vágnád, hogy akkor mi a fenének hívtalak fel.

Géza nem felelt mindjárt. Mártát ez a furcsa „olykor lusta még szólni is“ szokása most különösen idegesítette. Aztán nagysokára kinyögte, kedvetlenül, lehangoltan: „Jó, akkor nem megyek sehová.“

Márta kínjában könyörgőre fogta a dolgot. Könyökénél fogva a villamosmegálló felé húzta a férfit.

— Nagyon kérlek, menj haza, hiszen a vége úgyis az lesz, nem jobb, ha most... — Géza ellenkezés nélkül lehajtott fejjel baktatott mellette. Márta fellélegzett, úgy vélte, Géza is otthon lenne már legszívesebben.

A biztonság kedvéért elkérte pénzét, hogy éjszakai mulatóba se mehessen. Szó nélkül átadta.

Hosszú ideig hallgatva várták Géza villamosát. Aztán egyszer a férfi rekedten, újra megszólalt.

— Olyan szívesen veled mennék most, de el sem tudom képzelni, hogy egész éjjel arra ügyeljek, nehogy hozzád érjek. Hátha megkívánnálak? — A férfi igyekezett itt tréfás hangnembe átcsapni, de nem nagyon sikerült neki, s végül is a megjegyzés szánalmas-komolyan hangzott.

Márta nagyon dühös lett. A „megkívánni“ szó mindig idegesítette. Hát persze, annak idején a „szűz virágszálat“ is így kívánta meg. Szembefordult a férfival, és arcába sziszegte maradék mérgét: