Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül

„Ennek az embernek teret kell adni, nagyon tehetséges.“ Ö akkor még nem ismerte Gézát személyesen.

Miközben ezek átvillantak agyán, hangosan egyre Géza feleségének magatartását elemezte, védte: „Hidd el, a feleségednek sokban igaza van, én tudom, én is nő vagyok ...“ s meglepetésére aránylag Géza is gyorsan és gyakran talált érveket felesége mentegetésére, aki tulajdonképpen „sziszifuszi munkával“ igyekszik összetartani a családot. „Hiszen még állásba is csak azért nem akar menni, hogy otthont teremthessen neki...“

Márta már alig figyelt a férfira. Megvetette, hogy kapva kapott az általa vízbe dobott szalmaszálon. Ki hát a gyengébb? Géza vagy a felesége? Egy biztos: Géza nem erőszakos. Csak a gyenge és buta emberek tudnak erőszakkal belemászni a mások céljaiba. S a legborzalmasabb, hogy gyengeségüket ellenszenves szerénységbe öltöztetik, amitől a másik eszét veszti. Persze, száraz jogászésszel fontolgatva a dolgot, Géza feleségének még igaza is lehet, mert neki „jogai“ vannak, ő jó feleség, elvégzi a kötelességét. Géza nem jár piszkos ingben, és bizonyára meleg vacsorával várják akkor is, ha későn megy haza. Érzései, céljai, vágyai? Mi az? Még mit nemi — Bele keli dögleni a gyengébb szűkre szabott világába. A gyengébb jogot formál a másik levegőjére is, mert egyedül még lélegzeni sem tud. Szüksége van az ilyen mankóra, s hogy a másik ettől a cipekedéstől már halálosan fáradt, az távoli és bűn a szemében. Az erősebb meg még a mentségeket is összekotorja a számára. Persze, a bűntudat, hogy már nem szerelmes, letisztít a feleségéről minden mocskot. Sőt, még sajnálja is őt. Ezt keveri össze bizonyára a szeretettel. Végül is ki érti ezeket az összekuszált tehetetlenségi állapotokat? — Mártát egyszerre valami dühödt káröröm fogta el, de nem szólt.

Aztán észrevétlenül keserűség lett rajta úrrá. A titkolt, fiatal lánykorára emlékeztető, melegség, a komolyabb társalgás alatt feszülő, takargatott kíváncsiság, amely érdekessé tette az eddigi találkozásaikat, eltűnt. A férfi rettentő meztelenül ült mellette. Más, mint a férje, de valahogy most mégis ugyanaz. Ez is csak eszköznek — lelki szemétládának — tartja. Amaz viszont — ahogy mondani szokták — csak a nőt kereste benne, alaptalan gyanúsítgatásai fullasztották, s ő egy semmire sem kötelező, kicsit rózsaszín barátságban kereste a feloldozást. S lám, Géza kijátszotta. Rázúdította azt, amit ő valamivel ügyesebben titkolt eddig. De nem is kellett titkolnia, hiszen Géza sohasem érdeklődött az iránt, hogyan is él ő. Az is eszébe jutott, hogy furcsa, de eddig senkit sem szeretett jobban a férjénél, és már nem is akar mással kikezdeni. Náluk talán egy gyerek segítene, de fél is tőle. Hátha akkor sem változna meg semmi. S gyereket abból a komor, veszekedős szerelemből? Amit a féltékenység, a gyanúsítgatások torzítanak és égetnek feketévé? Már undorodott az állandó magyarázkodástól. Olyan esetekben is mentegetőznie kellett, amikor úgy vélte, egy kis logikával szó nélkül is világos lehetne minden. Elfáradt. Kerülte azokat a helyzeteket, amelyekkel kapcsolatban magyarázkodnia kellett volna. Legnehezebben a munkájáról mondott le. Ha valami munkát hazavitt, akkor is alig jutott hozzá, ha idejéből, bőven telt volna. Milyen rosszul érezte magát a képletek között! A férje méltatlankodó célzásai a mosogatóban heverő két tányérra azt jelezte: „Inkább dolgozz valamit.“ Ha pudingot készít, hálásan, sőt elismerően néz rá; az „egyenlősdit“ azonban nem szereti. „Nekem feleség kell“ — mondogatja tréfásan, de Márta tudja, hogy halálosan komolyan gondolja.

Mikor Márta a diplomáját átvette, öreg tanára azzal kísérte végig az egyetem folyosóján, hogy a szakdolgozatát sajtó alá kellene rendeznie. S búcsúzóul milyen komolyan biztatta: „Fiam, te kémikus vagy, vágj neki!“ A „fiam“ pedig esetleg nekivághatja fejét otthon a négy falnak. És kedve sincs már a munkához. Tehetetlen és egyetlen vágya, hogy férje megnyugodjon végre, s úgy véli, ezáltal körülötte, benne is nyugalom lesz.

Már Géza sem érdekelte. Hol is lehet a szakdolgozatom? Törte fejét, de nem jutott eszébe.

Csak nagyon távolról hallotta a férfi mondatait.

— Talán ha a falunkban maradok, géplakatosnak, boldogan élek ma is, mint a mesében ...

Márta elgondolkodva válaszolt, talán nem is tudta, hogy beszél.

— Talán egyetlen dolog, amit én is megteszek egyszer: hazamegyek, vissza az anyámhoz; el, messze ebből a kőrengetegből, ebből a lidérces zűrzavarból.