Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton
dóriképpen lebeszéltem, meggyőztem valakit. Kedves leánykám, tudod-e te egyáltalán, hogy ha nem én, te talán nem is volnál? Ogy néztem rá, mint egy élő csodára. Csúnyasága elmosódott a szememben, és háttérbe szorult. A keze, a lába, előreugró orrocskája, a szeplő az orrán, meg a szeme mintha kémlelőnyllás volna egy edényben, amelyben egyenes kék láng lobog. Tündéri láng. A szeretet, a tisztaság, a békesség lángja. A lélek lángja. És mindez már létezik, mozog, válaszol a kérdésekre, ráncolja a homlokát, mosolyog. S ugyanígy megeshetett volna, hogy mindez nem létezik. Ogy kellett volna történnie, hogy ne legyen. De hát hol is lett volna? Hová lett volna? Fonák módon eszembe ötlött egy hindu bölcs (Gandhi?) mondása, amelyet nem a magam számára jegyeztem meg, de amint látszik, valamikor mégis megragadt bennem: „Ritkán esik meg a földön, hogy emberi lény formájában születünk ...“ — Kislány, és hogy hívnak téged? — Annuskának. — És anyukád hol yan? — Elme.t a piacra. Te ki vagy? — Én Petya bácsi vagyok. Néhány évvel ezelőtt ott laktam, ni, abban a szobában. — Most pedig az én ágyam van ott. — Akkor jó. De betehetem oda a bőröndömet? Megvárom, míg hazajön anyukád. — Ha akarod, megmutatom neked a titkaimat. — Ha nem félsz elárulni őket... — Én tőled nem félek — vágott a szavamba Annuska, és a házsarok mögé vezetett. Egy homokkal felhintett kis téren találtuk magunkat, ahol Annuska játékai hevertek: ásók, hányólapátok és homokformák. — Most meglátod a titkokat. Milyen szépek, nézd csak. Egy helyen Annuska beletúrt a homokba, amely elég vastag rétegben borította a földet. Azt vártam, hogy valamilyen elrejtett holmit, valamilyen játékot húz elő a homokból. Vagy talán valami el van ott temetve? Mondjuk, egy madár? Annál váratlanabb volt, amit megláttam. Igaz, nem értettem meg rögtön, mi az. és hogyan készült. De Annuska nem csapott be: valóban szép volt. Különös, hogy mi ezt nem ismertük gyermekkorunkban, s hogy azelőtt sohasem találkoztam vele. Vagy-talán maga Annuska gondolta ki? A titok abban rejlett, hogy a homokban, elég mélyen, különféle virágok voltak elhelyezve, öőmely virágnak csak a feje, szár és levélzet nélkül. A virágok szorosan egymás mellett feküdtek, lenyomtatva egy teáscsészealj nagyságú üvegcseréppel, és leterítve homokkal. Amikor Annuska szétkaparta a homokot, az egyenesre összelapított virágok ragyogó, pompás foltként festettek az üveg alatt, mint egy igazi drágakő, amely váratlanul került elő a földből. — Itt a titok! — tört ki belőlem. — Ugye, szép? — Nagyon! Mutasd meg a többit is, ha van. Annuska hol ide, hol oda vezetett a homokkal felszórt játszótéren, egy kis ideig ' nézelődött, mintha keresztüllátott volna a földön, majd nekilátott, hogy feltárja a soron levő pici csodát. S még fényesebben, még elbűvölőbben lángoltak fel és ragyogtak, amikor Annuska nem a terecske homokjából ásta ki a „titkot“, hanem a közönséges^ fekete földből, az uborkáskert közelében. Egy helyen különböző színű tengeri kövek csillantak meg az üveg alatt, s ez szintén meglepő és szép volt, noha nem tekinthető egyenrangúnak az előbbi látvánnyal. — Ugye, szép kövek? — Szépek. — Menjünk a tengerpartra, szedek neked ugyanilyeneket. Én tudom, hol találhatók a legszebb kövek. — Nem bánom, menjünk. Legalább megfürdök a hosszú út után. Ô, hány éve nem fürödtem az azúrkék tengerben! — Hány éve? — Te még akkor a világon se voltál. — És világ volt? — Volt.
