Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton

Megmutatták a szobát. Egy öreg, csomós, vad ébenfára nézett, mely tele volt apró, sárgás, cseresznyéhez hasonló bogyóval, meg egy kukoricásra (a kukoricának bambusznádra emlékeztető szára volt), melynek sárga függönyén átragyogott a közeli tenger élénk kékje. A szobába csak egy ágy, egy asztal meg egy ruhásszekrény fért be, vagyis minden, amire nekem szükségem volt.

A háziasszony kosztra is felvett. Napjában háromszor ültem asztalhoz, és csakhamar megismertem az egész családot.

Mihail, a családfő, egy halfeldolgozó üzemben dolgozott. Mindennap este hat körül tért haza, és sóshal-szagot árasztott magából.

Az asszony, Kátya, csak otthon és háztájin dolgozgatott. A földnek is meg a gyerekeknek is gondját kellett viselnie.

Ősszel különleges időszak kezdődött. Teletöltögették az üvegeket musttal, lepecsételték dróttal és szurokkal, és beásták a földbe. Adzsikát készítettek. Főztek, eceteitek, sóztak, szárítottak, aszaltak. Szőlőt sajtoltak. Mustillat terjengett a falu felett.

Noha a család orosz volt, ők is csinálták mindazt, amit a helybeliek, vagyis azt, amit az éghajlat, a föld, az itt honos legkülönfélébb termékek s azt ottani földet megművelő nép szokásai eleve meghatároztak.

Mihail olyan negyvenöt éves lehetett, Kátya tíz évvel fiatalabbnak látszott, bár lehetséges, hogy nem volt ekkora korkülönbség közöttük.

A gazdáim idősebbik fia már betöltötte a tizennegyedik évét, és a nyolcadik osztályba járt. A kislányuk, Ljudocska, hatodikos volt.

Amint az gyakran megesik, a következő évben levelet váltottunk, s én már egyenesen az én jólelkű gazdáimhoz mentem. S azóta úgy intézem a dolgot, hogy minden ősszel vendége lehessek tiszta kis házunknak. Szétrakja az ember a dolgait, papirosait az asztalon, kitekint az ablakon, s a kukoricaszárak közt feltűnik előtte a tenger kékje, s lelkében jóleső melegség és csend, megkönnyebbülés és öröm ömlik szét. Nem sok kell az embernek.

Szóval ültem az asztalnál, és édespaprikából, patyolattökből, paradicsomból, zöldbabból meg hagymából készített déli ételt ettem, s új, illatos izabellát kortyolgattam hozzá. Kátya szemben ült velem, és fokhagymát tisztított a besózáshoz. Viktor bement a szobába, fogta víz alatti fegyverét és a gumi úszólábat, és futott a tengerhez. Ljudocska valahol a faluban csellengett. Mihail pedig még nem tért haza a munkából.

Mi ketten Kátyával megszokott, mindennapos dolgokról beszélgetünk, már nem tudok visszaemlékezni rá, hogy miről. De hát ez nem is fontos. Bár talán nem volna rossz, ha fel tudnám idézni, hogyan jutott el éppen ez a semmitmondó fecsegés arra a pontra, hogy Kátya, kissé szomorú és piruló képpel, feltárja előttem a lelkét.

— Nem, mi Misával szilárdan elhatároztuk magunkat. Ami azt illeti, Viktor már megáll a saját lábán. Ljudocska pedig szintén nagylány sorba lépett. Hát nem ilyenkor kezdheti az ember újra elölről az egészet? Az ilyen élet csak a kívülálló számára látszik Jónak. Vagy akiknek nem adott az isten gyermeket, azoknak keserű az életük. Értem én. Ez a közmondás is igaz: „Ha nincs gyermek — baj, ha van — hétbaj!" Mi, hála istennek, kettőt felneveltünk. A természettel szemben eleget tettünk kötelességünknek.

A természet és kötelesség szót enyhe pajkossággal s kissé kuncogva ejtette ki, egyébként mindvégig komoly maradt.

— Mi most szabadok lettünk, mint a madarak. Nincs többé megkötve a kezünk. Ha akarjuk, itt fogunk élni, ha akarjuk, átköltözünk Oroszországba, közelebb a szülőhelyünkhöz. És egyáltalán... Tudja-e valaki, mennyit gyötrődtem, mikor Ljudocskának kétéves korában kétoldali tüdőgyulladása volt? És hogyan hordoztam a hátamon, éjnek évadján, egy egész évig?

— Miért kellett hordozni?

— Bőgött. Nappal csendben volt. De alighogy eljött a lefekvés ideje, megkezdődött a koncert. Bőgött és bőgött. Amíg a hátán hordozza az ember, hallgat. Mihelyt leteszi, újra bőg. Olyanná váltam, mint az árnyék. A szülés sem valami édes dolog. De legalább felejteni tudunk. Biztosan úgy rendelte a sors, hogy az asszonyok felejtsenek. Hiszen az valóságos kínszenvedés. Kiabálunk, visítozunk, mint a félig leölt malac. Ha csak rágondol az ember, azt mondja, soha többé ... Brrr! No meg fiatalok sem igen vagyunk már. Ráadásul, amint tudja, Misa... iszik is. Nem sok kell hozzá, hogy a kis