Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton

fiún meglátszódjék. Még valamilyen nyúlszájjal születne! Maga mikor utazik, húszadi­kán? Ha majd kikísértem, huszonharmadikán megyek is. Csütörtök lesz, szerencsés nap. Miféle bolondóra Jött rám? Én magam is megértettem, hogy ennek a két embernek, akik a maga idejében átélték az ifjúkort, a szerelmet, az esküvőt, a fészekrakást, a gyermekek világra hozását, nincs szükségük újabb porontyra. S ha mégis, akkor — uram, ne hagyj el! — akkor sem Viktor, sem Ljudocska nem fogja sokáig halogatni a dolgot. Az ember fel sem eszmélhet — s Jönnek az unokák! Az asszony ujjai fürgén mozogtak, ahogy bántotta a fokhagymát. A hagymafej hasadozott, s könnyű zizegéssel darabokra hullott. A fehér és lila héj félrekerült, és jóval több volt belőle, mint a ke­mény, csillogó gerezdekből a tányéron, amelyek magukban rejtették a természet által feltalált legerősebb és legbonyolultabb kivonatot, amit mi az emberi szokásoknak meg­felelően fokhagymának nevezünk. Kátya ujjai fürgén futkostak a fokhagymán. Én rápillantottam az ujjaira, s a mozgá­sukból, az alig érzékelhető remegésükből megértettem, hogy Kátya és Mihail határoztak ugyan, de most, vagy egy percre, Kátya még az én szavamra is vár, a tanácsomra, arra, hogy helyben hagyjam a döntésüket. Pontosan emlékszem rá, hogy azt akartam mondani: „Helyesen határoztak! Végre kell hajtani a műtétet. Manapság, azt hiszem, senki sem hal bele az ilyesmibe. Nem­sokára itt lesznek az unokák. S tudja-e, hogy az unokáit jobban szereti az ember, mint a saját gyermekeit? ...“ Itt valószínűleg elméleti fejtegetésekbe kezdtem volna a bioló­giai rokonság legközelebbi és a következő nemzedékek közötti biológiai rokonság fokai­ról, de eszmefuttatásom helyett, magam számára is váratlanul és balgán, megkérdeztem: — És nem sajnálja? összerezzent, és kiejtette kezéből a fokhagymagerezdet, amelyet tisztított. Felemelte a fejét, és csodálkozva rám nézett. Egyáltalán nem úgy tekintettem a dologra, mintha most lényegében tőlem függne egy ember élete: megszületik-e, vagy sem, létezni fog-e, vagy sem. A magas dolgok távol álltak tőlem abban a pillanatban. Szentesíteni akartam egy család elhatározását,, ám ehelyett az ostoba és tapintatlan „És nem sjnálja?“ csúszott ki a számon. — Ha minden nő sajnálná... — kezdte Kátya, de nem fejezte be a mondatot. Valaki, követve a gondolatmenetet, így folytatta helyettem: — Némileg ismerem ezt az érzést. Költő vagyok, és prózaírással kell foglalkoznom. — De hiszen verseket is ír. — Időnként. Viszont, ha nem foglalkoznék prózaírással is, akkor most sokkal több versem volna. Néhány száz költeményem egyszerűen nem született meg. Vagyis a próza megölte őket, s így nem láthattak napvilágot. — És maga nem sajnálja a verseit? — kérdezte kesernyés mosollyal Kátya. — Nem arról van szó, hogy sajnálom-e — válaszoltam komoly arccal —, de néha tudni szeretném, milyen versek lettek volna, miről, mennyire jók vagy rosszak, š ilyen­kor, ha hiszi, ha nem, elfog a szomorúság! Borzalmas nyomottság vesz rajtam erőt, hogy nem csinálhatom vissza, ami megtörtént, hogy sohasem szerezhetek róla tudo­mást, mi fulladt meg és pusztult el bennem az átkozott próza súlyos lapjai alatt. Elhallgattam, majd — sportnyelven szólva — övön alul ütöttem. — És a nők talán sohasem gondolnak a meg nem született gyerekeikre? Bizonyára magának sem ez lesz az első abortusza. Mondja csak, maga sohasem szeretett volna legalább fél szemmel rápillantani a megmérgezett gyerekeire? — Miért ilyen kegyetlen hozzám? — Kátya elsápadt, és remegni kezdett az ajka. — Bocsásson meg, persze, durván fejeztem ki magamat. Ám a nők e tekintetben nemigen szoktak bűnbánatot tartani. Csak egy asszony vezekel és ostorozza magát, de az is csak azért, mert meghalt a lánya, és a lány álmot látott. — Miféle álmot? — figyelt fel Kátya. — És hogyan láthat álmot egy lány, aki már meghalt. — A halála előtt. A lány haldokolt, és tudta, hogy meghal. Az anyja is tudta. S ha­lála napján, reggel, azt mondja a lány: „Szegény anyu. Egyedül maradsz. Az éjszaka azt álmodtam, hogy te egy tisztáson állsz, s körülötted egy csomó gyerek. Három kis­lány és négy férfiú. Csakhogy mind borzalmas nyomorék: az egyiknek olyan a feje, mint egy üvegpalack, a másiknak három lába van. Az egyik kislánynak otromba man­csok éktelenkednek a keze helyén, mint egy megkopasztott csirke szárnyai. Félelmete-

Next

/
Oldalképek
Tartalom