Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton
Vlagyimir Szolouhin kiflány a tengerfarton Megesik, hogy tanácsért fordulnak az emberhez a barátai, ha bizonytalanok a dolgukban. Még nem döntöttek. Még így is, úgy is alakulhatnak a dolgok. Az életnek, az eseményeknek, a tényeknek, a sorsoknak vagy ez, vagy amaz a fonala kezd el szövődni és göngyölődni. Az elhatározás pillanatához vezet. Mondjuk, az ember azt tanácsolja Szergej barátjának, hogy ne vegye feleségül Tá- nyát, s ő megfogadván a tanácsot, nem veszi el. Mi is történt tulajdonképpen? Olyasvalami, ami szöges ellentétben áll a felelősséggel, olyannyira, hogy — sajnos — inkább felelőtlenségnek nevezhető: átbillentettük a váltókarokat, fontos váltásokat eszközöltünk, s most néhány vonat időben és térben más utakon jár majd, mint járt volna a tanácsunk nélkül, amelyet mi másnap, lehet, hogy már el is felejtünk. Pedig minden ilyen vonat egy-egy sors. Magának Szergejnek a sorsa. A szerencsétlen, de lehet, hogy nem szerencsétlen Tányának a sorsa. Szergej és Tánya gyermekeinek a sorsa, de ne feledjük, nem a közös gyermekeiké! Az ő házasságukból Szvetocska, Irocska és Andrjuska született volna, akikből idővel esztrádénekesnő, tanítónő és tvjavító lett volna. így pedig Tányának egyáltalán nem lesznek gyerekei, Szergejnek viszont kettő születik: Tányecska és Szlavik. Tányecska bejut valahogy az erdészeti intézetbe, Szlavikot pedig elviszik katonának. Csapatrésze Ukrajnában fog állomásozni. Feleségül vesz egy helybeli lányt, és letelepszik a Vinnyica alatt. Elszegődik a szov- hozba traktorosnak, és otthon, a háztáji földecskéjén tököt fog termeszteni, és malacokat fog tartani. Lám, mit okozott az ember a tanácsával! S vajon tudjuk-e, milyen gyermekei születtek volna a miattunk világra nem jött Szvetocskának, Irocskának és Andrjuskának? S milyen gyermekei lesznek Tányecská- nak és Szlaviknalc, s miket követnek majd el földi életük során? Amikor réges-régen ezt a tanácsot adtam, egyáltalán nem gondoltam rá, milyen súlyos következményei lehetnek. Éppen a legprózaibb dologgal voltam elfoglalva, az asztalnál ültem, és valamilyen édespaprikából, patyolattökből, paradicsomból, zöldbabból és hagymából készült déli ételt fogyasztottam. E ház lakóival tizenkét esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg (istenem, hogy szalad az idő) egészen véletlenül. Egy átforrósodott tengerparti utcácskán ballagtam, nyaralószobát keresve. Szeptember közepén többnyire már elnéptelenedik a tengerpart, szabad szoba minden sarkon akad. Ámde a sok közül mindig nehezebb kiválasztani a legjobbat, mint egyszerűen találni egyet. Egy kis udvar, amely különös, csábító módon volt beárnyékolva, és egy házikó, amely fehéren rejtőzött a fák zöldjének mélyén, megállított. Kinyitottam a kiskaput, elindultam befelé az egyenes ösvényen, s míg csak el nem értem a házat, a súlyosan alácsüngő fekete szőlőfürtök, amelyeket fehér porfátyol borított, szinte könyörögtek, hogy nyújtsam oda öblös markomat, és szakítsam le bármelyiket közülük.
