Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Dénes György: Versek
Dénes György ki tudja már Mentem, s az éj remegett szememben, valaki várt valahol: a lombok őt idézték. Szerelem volt? Vagy csak a szárnyaszegett részvét ájult mellemre, lelt fészkére bennem? Ki tudja már. A végtelen vizekből egy kéz könyörög fel a csillagokra, s bánatszürke vágy fut habokról habokra; az önző ifjúság minden bimbót letör. merre sír, ami fáj Vadon nőttem, s azt se tudom, merre sír, ami fáj, s akik elpergették álmuk, merre nyit az ő világuk, s milyen bánat tapogatja lelkűk holdas udvarát? Alinak csöndjük erdejében széliitötten, mint a fák. Fény a fényhez hogy sietne, árny az árnyhoz bújna már, merre sír, ami fáj? Szöszmötöl a fáradt este testvér-lelkeket keresve; ballagok a holt időben, mezítelen talpam alatt harmatverte gyalogút, kergetőznek körülöttem rég elporladt kisfiúk. alkony a fák közt Még tündököl a kert, de már könnyű árnyék lebeg a ritkás lombon át; kimondhatnád a szépség fájdalmát, de mély tekintetével rád nyit egy virág, hallgass, a lét most önmagát siratja, a bokrok ölén álmos csönd zizeg, gyémánt-folyó ringatja habjait; néma kövek közt fekszik a szíved. rózsa a kertben Ez a rózsa, májusi rózsa emeli boglyas fejét, árvák tűzcsiholója, földerül rajta az ég. Micsoda hajnali álom: liheg a rózsa a kertben. Fény-fiak ülnek az ágon, megannyi mennyei rendjel. Biccent a szélben a rózsa, kileskel szirma közül, sárgállik friss kimonója, japáni gésa — örUl. Rózsa, te májusi ékkő, hajnal-ég foglalatában, bújj hozzám egy ölelésben, szárnyaló szívdobogásban.
