Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Poničan, ]án: Szegények ügyvédje (Részlet a szerző önéletírásából)

kosokat nem képviseltem. A legelőnyösebb helyzetet a kormánypárti ügyvédek — agrárpártiak és szociáldemokraták — élvezték. Az agrárpárti ügyvédek zsebelték be a legnagyobb pénzeket a maradékbirtokosok képviseletében, a nagybirtokok parcellázásakor. A legismertebb ilyen újgazdag ügyvéd dr. Pavol Fábry volt, aki azzal vált híressé, hogy a Riviérára repülőgéppel Pozsonyból rendelt „echt“ szlovák sztrapacskát, hogy ezzel is igazi szlovákságát bizonyítsa. Az ügyvédek mindenképpen a per kimenetelére való tekintet nélkül megkapták a kijáró ügyvédi költséget, ügyfeleiknek volt miből fizetniük. S a proletárok? Nekik még élelemre se jutott, s költségeimet csak nyert per esetén, a vesztes fél térítette meg. Előfordult, hogy az ügyfél tudtom nélkül még a törvényszéki döntés előtt kiegyezett valami kisebb összegben, bár a végzés értelmében jobban járt volna, s a vesztes fél az én költségeimet is megtérítette volna. A törvények értelmében jogom volt rajta hajtani be a költségeket, ám a vesztes kézből kézbe fizetett — s én pereljem őt? Hiábavaló munka és fölösleges kiadás okmánybélyegre. Más ügyvédek pontosan az ügyvédi díjszabás szerint számlázták ki költségeiket. „Expenznótát“ — ügyvédi költségszámlát állítottak ki, beszámítva az ügyfelekkel folytatott tárgyalásaik minden percét, míg én csak úgy találomra — és egyre kevesebbet számláztam, nem volt szívem a díjszabás szerint — egyre többet — felszámolni, hisz az ügyfeleim nem gazdagok, hanem szegény parasztok, kiskereskedők, iparosok voltak, akik éppen betévedtek hozzáiri. Őszintén megvallva egész ügyvédi gyakorlatom során mindössze két ügyfelemet pereltem, s csak azért, mert nem akarta megfizetni az általam alacsonyabbra szabott, de neki soknak tűnő költséget. Összeállítottam a perköltség számláját, ami eredeti követelésemnek a kétszeresét is kitette, s ezt az ügyfél a további perköltségekkel együtt kénytelen volt megtéríteni. Mi tagadás, dühbe gurultam ...

A kezdet kezdetén irodám sem volt. A feleségemmel egyetlen szobában laktunk (1933 decemberétől), s egyetlen „termelőeszközöm“ az a Remington gyártmányú kis táskagép volt, amelyet még fogalmazói fizetésemből szereztem. A feleségem nem zavart (én sem őt), színházi próbákra járt. A Šucha-féle vendéglőben találkoztunk ebédnél és vacsoránál, no meg késő éjszaka, előadás után.

Később lakást béreltünk a Maróthy-Šoltésová utca 2-es szám alatt, két szoba és hall a harmadik emeleten. A hall a váróterem, a mögötte levő szoba az iroda, volt már íróasztalom és iratpolcom, valamint székeim, ahová leültethettem az ügyfeleimet. Itt hztán kétszeresen is a „szegények ügyvédje“ lettem. Irodám a bírósággal szemben működött, s ha a tisztelt bíróságnak a szegénység jogán, hivatalból kirendelt védőre volt szüksége, kit is teremthetett volna elő a legkönnyebben? Doktor Poničant. A munka, az ingyen munka egyre szaporodott, ám ez is jó volt valamire: bővült az ismeretségi köröm, s így az ügyfelek száma is.

Leginkább munkaügyi perekkel foglalkoztam. Kevéssé kifizetődő volt számomra, hisz az uralkodó osztály érdekeit szolgáló törvények szerint még úgy is nehéz volt pert nyerni, ha az alkalmazottnak volt igaza. Igazát bizonyítania kellett. A per tárgyát a visszatartott bér, a szabadság, a felmondási határidő és a túlórában végzett munka képezte. Az utóbbiból akadt a legtöbb. A munkanélküliséget és a nagy munkaerő-kínálatot a munkaadók arra használták ki, hogy alkalmazottaikat túlórára csábítgatták. Ezt általában nem fizették, holott a törvény értelmében kellett volna. Igaz, csak abban az esetben, ha a túlórát „elrendelték“. Ám utasítsd vissza a túlórázást, s utcára kerülsz. Az alkalmazottak rendszerint a munkaviszony megszakítása után pereltek, de később már a munkaviszony tartama alatt is, és gyakorta csoportosan. Annak bizonyítása, hogy „elrendelték-e“ a túlórázást, nehézségekbe ütközött. S hány órára? Kevesen vezettek kimutatást a ledolgozott órákról, bár ez alátámaszthatta volna a bizonyítást. A túlórázás elrendelését egyetlen mester sem ismerte be, még kevésbé a munkaadó. S a munkatársak? Ők is felléphettek hasonló igénnyel, a per kimenetelében — a bíróság szerint — anyagilag érdekeltek voltak, ezért tanúvallomásukat nem vette figyelembe ... Mégis pereskedtünk — ez is az osztályharc egyik formája volt —, a munkások meggyőződhettek róla, hogy a tőkések és bíróságaik a saját törvényeiket sem tartják tiszteletben. S csodák is történtek — a munkaadó fizetett. Gyakran az én költségeimet is .. .

Pereskedőkben nem volt hiány. Jöttek faluról és városból a becsületükben sértettek és megrágalmazottak. Földművesek szerződésekkel, visszahelyezésekkel. Aztán felkínálkozott a nagy hal: a Tvarožek-likôrgyár. Ján Tvarožek, a likőrgyár — különben amolyan (családi) részvénytársaság — igazgatója, engem bízott meg a jogi képviselettel.