Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
LEONYIDIK: Istenbizony! (szünet! Még nem írt? LIDA: Nem. Azóta összesen három táviratot küldött. Mindig a születésnapomra. Negyvenháromban, negyvennégyben és negyvenötben. LEONYIDIK: A címét nem írta meg? LIDA: Nem. Gondolod, hogy túlélte? LEONYIDIK (nevet): Két hét múlva megtudjuk... a születésnapodon. LIDA: Ugye, nem feledkezett meg rólunk? LEONYIDIK: Ä, dehogy! Azt nem teheti. LIDA (nyugodtan, meggyőződéssel): Én azt hiszem, hogy megölték. LEONYIDIK: Én meg azt, hogy egyszerűen csak nem írt. A kompótot likvidáltam. Kösz. El kell mennem. LIDA: Maradj, majd felállítjuk a spanyolfalat! LEONYIDIK: Azok az idők már elmúltak! LIDA: Holnap eljössz? LEONYIDIK: Ha akarod ... LIDA: Akarom. LEONYIDIK: Akkor eljövök, (igyekszik jelvenni a köpenyét, de nem akar sikerülni) LIDA: Mutasd, segítek. LEONYIDIK (élesen]: Nem, majd magam. Meg kell tanulnom, mert különben végem. Hurrá — sikerült! (az ajtó jelé megy) LIDA: Hát ez különös ... Tulajdonképpen alig beszélgettünk. LEONYIDIK: Azt hiszed? (szünet] Akkor — holnapig: viszlát! (gyorsan kimegy) ■ Április tizenhetedike Késő délután, a szobát még elárasztja a tavaszi napfény. Leonyidik kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, könyvet olvas. LIDA (bejön): Szervusz. LEONYIDIK: Az elvtársnő negyven percet késett! Ezért felelni fog! LIDA: Gyűlésem volt. (vidáman) Hogy kerülsz ide? LEONYIDIK: Az elmúlt három hét alatt megnőtt a népszerűségem. Minden vénasszonyt elbűvöltem a környéken. Most már ha kedvem támadna, éjszaka is beengednének. Muszja néni pedig azt kérdezte, hogy mikor költözöm ide. LIDA (komolyan): S mit feleltél neki? LEONYIDIK: Hogy bővebb információt tőled kérjenek. LIDA: Vettél mozijegyet? LEONYIDIK: Kilencre a Titánba... ahogy megbeszéltük... Mit szólnál hozzá, ha előtte elmennénk valahova vacsorázni? LIDA: Kitűnő! De... nem gondolod, hogy többet iszol a kelleténél? LEONYIDIK: Ha számba veszed, hogy bánatomban iszom, akkor még kevés is. LIDA: Már megint kezded... Tudod, hogy egészségileg nem állsz a legjobban. A jövő héten elmész orvosi vizsgálatra... Már mindent megbeszéltem nálunk a klinikán. LEONYIDIK: Akkor ez a vég! De ma okom van az ivásra. Az első fizetésre, világos? LIDA (örömmel): A verseidért? LEONYIDIK: Nem. A „Karbantartó a mi urunk“ című glosszámért. Moldvai bort rendelünk ... Emlékszel, a születésnapodon mennyire ízlett? LIDA: Ne is emlegesd. Megittam egy egész üveggel, aztán bőgni kezdtem. LEONYIDIK (óvatosan): Lehet, hogy a távirat elakadt valahol. LIDA: Már öt napja. Pedig a háborúnak vége, a posta rendesen jár. (dühösen) Lehet, hogy elfelejtett bennünket. Vagy már nem is él. Mit gondolsz? LEONYIDIK (halkan): Ne haragudj. Nem tehetek róla, hogy én visszajöttem, ő meg nem. Inkább elmegyek ... •. LIDA: Maradj, (halkan) Szomorú lennék, ha elmennél. LEONYIDIK: Akkor maradok. LIDA: Kösz. Kedves vagy. LEONYIDIK: Kedves, figyelmes, és egyáltalán: nagyszerű. LIDA: Te még mindig azt hiszed, hogy őt szeretem? Már majdnem elfelejtettem. Csupán magamra gondolok néha, hogy milyen is voltam akkor, negyvenkettőben...
