Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
LEONYIDIK: Kimegyünk? LIDA: Csak azt ne gondold, hogy boldogtalan vagyok. Tanulok, s azt, amit mindig is akartam, és minden rendben van s — egyáltalán — gyerünk sétálni. (Csengetnek) Ez nekem szól. Mindjárt itt vagyok, (kimegy, de azonnal visszajön) Valami kisfiú... levelet hozott, (olvas) Marat! LEONYIDIK (hozzászalad): Mi van veled? LIDA: (odaadja neki a levelet, s az ajtónak dőlve a semmibe mered) LEONYIDIK (olvas): „Megjöttem. Ha elfelejtettél, vagy nem akarsz látni, üzenj a fiúval, és eltűnök — Marat Jesztignyejev, a Szovjetunió Hőse.“ LIDA: Él! Hol az a fiú? (az ajtó jelé jut) LEONYIDIK: (fésűt vesz elő, fésülködik) LIDA (visszajön): A folyosón kialudt a villany... LEONYIDIK: Nyugodj meg. (Bejön Marat gárdakapitányi egyenruhában, vállra vetett köpenyben. Szinte semmit sem változott, fiús, csupán az arca cserzettebb. Egy ideig némán áll, s tekintetével figyelmesen vizsgálja Lidát.) MARAT: Jó estét. LIDA: Hát élsz. MARAT: Persze. (Lidához lép, s ekkor észre veszi Leonyidikot) Hát te is itt vagy? (Megöleli, megcsókolja) öregem, hát ez sikerült! Mit szólsz hozzá? LEONYIDIK: Rosszabb is lehetett volna. MARAT: Hol szolgáltál? LEONYIDIK: A bakáknál. Később haditudósító lettem. S te? MARAT: A felderitőknél? LIDA: Marat! Rólam megfeledkeztél? MARAT: Első a katona, (megcsókolja Lidát) Hát ez minden. így — megint együtt vagyunk, most próbáljon valaki kikezdeni velünk! (leveti a köpenyét) LIDA: Kiről beszélsz? MARAT: Nem tudom. LEONYIDIK: Látod a kitüntetéseit? Gratulálok, te hős! MARAT: Tudod, felnőttünk. LIDA (egészen halkan): Miért nem írtál? MARAT: Fő, hogy itt vagyok. Ezenkívül semminek sincs jelentősége. (Leonyiáikhoz) Igazam van? (Nézi őket) Ti még nem házasodtatok össze? LEONYIDIK: Egyelőre az ügy bizonyos értelemben rendezés alatt áll. LIDA: Azt hittem, küldesz táviratot... MARAT: Akkor elmaradt volna a hatás. És így szebb is, nem igaz? LIDA (csúfolódva): Mit gondolsz, Leonyidik, azt a csillagot nem úgy lopta valakitől? MARAT: Ez ám a vicc! LIDA: Érdekes! Én azt hittem, ott maradtál. MARAT: Rosszul ismersz te engem... Bennünk van szufla, igaz? (Leonyidik vállára csap, észreveszi a protézist) Bocsáss meg, öregem!... LEONYIDIK: Ugyan, mit lehet tenni. MARAT: Nem érdekel. LEONYIDIK: Engem se. MARAT (élesen): Nem érdekel jobban, mint téged. LEONYIDIK: Miért? MARAT: Egyszer majd beszélek róla. LEONYIDIK (Lidához): Én most leugrok valami italért. Ma okunk van az ivásra. MARAT: Minek nézel te engem, Leonyidik? (egy üveg konyakot szed elő) Lida, te csodálatosan szép vagy. Mint a napsugár. Az embernek majd a szeme esik ki... LEONYIDIK (konyakot tölt, felemeli a poharat): Mire igyunk? MARAT (kis szünet után): Hallgass... Befejező rész a következő számunkban
