Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
LEONYIDIK: A háborúban. LIDA (hirtelen meglepődve) Te kimész a frontra? LEONYIDIK: Őszre biztosan behívnak bennünket. Marattal egy korosztályba tartozunk. LIDA (elneveti magát]-. Lehet, hogy meg sem érjük. Őszig még sok minden megtörténhet. LEONYIDIK: Ostobaság! Egyébként — nem is kell addig várni. LIDA: Ezen mit értsek? LEONYIDIK: Semmit. Igyekszem nem gondolkodni. Ma voltam kint másodszor. Ültem a pádon, és néztem, hogy az udvart takarítják, és hordják el a halottakat, (kis szünet] Áthozzuk a szomszédból a bútort? LIDA: Nem, megleszünk nélküle is. (hirtelen felkiált] Hol ez a Marat? LEONYIDIK: Tegnap a város közepét lőtték... Talán ott maradt valakinél éjszakára... LIDA (izgatottan]: Kinél? LEONYIDIK: Nincs egyedül a vízvezeték-szerelőknél... egész parti van ott... Emlékszel, miket mesélt valami legendás Juro Sejkinről és Szvetlana Karcováról? LIDA: Szvetlana ... Micsoda lehetetlen név! LEONYIDIK: Nem tetszik, igaz? LIDA: Te nem ismered őt! Folyékonyan hazudik. Hozott grízt. Kérdem tőle, hol vette. Azt mondja: valami lányka beleesett a jégen vágott lékbe, kihúzta, és a lány szülei így rótták le hálájukat. Később kiderült, hogy a grízt a szőrmesapkájáért kapta cserébe. És ez még nem minden — csodálkozni fogsz. LEONYIDIK: Az meglehet. De majd máskor. LIDA: Nem érdekel, ha Maratről beszélek? LEONYIDIK: Érdekel, de nem ma. LIDA: Ide hallgass, te igazán írsz verseket? LEONYIDIK: Igyekszem. De nem érnek valami sokat. LIDA (kételkedve]: Ne játszd meg magad. Akkor minek írsz? LEONYIDIK: Lehet, hogy egyszer sikerül. LIDA: Hol kented így össze magadat? Mutasd a zsebkendőd... (elneveti magát] Mint valami kis kölyök ... S miért van ilyen rettenetesen kék szemed? (Az utolsó szóra bejön Marat) MARAT (elnyújtott hangon): Neee-fee-leejcseek illa-tooznak ... LIDA: Marat! MARAT: Teljes életnagyságban. LEONYIDIK (vidáman]: Hát nem mondtam, hogy megjön? LIDA: Mi történt a kezeddel? (felkiált) Megsebesültél? MARAT (hányavetin): Szóra sem érdemes. LEONYIDIK: Udvariasabb is lehetnél. Lida aggódott érted. MARAT: Az aggódás nemesít. Szálem alejkum. LIDA: Mit fecsegsz? MARAT: Elkaptam egy német ejtőernyőst. Tegnap este nem csövekért küldtek, hanem lövészárkot ásni. Estefelé a németek rázendítettek ... Ott kellett aludnunk. Éjszaka felébredtem, s azt gondoltam, hogy nem ártana egy kicsit körülnézni. Sötét volt, mint a zsákban, és esett az eső. Egyszer csak látom ám, hogy valaki egy lerombolt ház felé lopakodik. Rászóltam, erre védekezni kezd. Felsértette a kezem a késével; de ez sem segített rajta. Lefegyvereztem, és átadtam az őrjáratnak. LIDA (Marat kezét simogatja]: Majdnem hős, igaz? LEONYIDIK: Nagy vagy, pajtás. Lassan irigy leszek rád. (figyelmesen ránéz, majd kimegy) Te Jesztyignyejev ... LIDA: Aggódtam érted. MARAT (kedvesen): Igazán? LIDA: Mi van veled? Emlékszel, milyen jól megfértünk egymással? Most meg mindig elkerülsz. Nagyon megváltoztál. Az utóbbi időben nem ismerek rád. MARAT (kis szünet után): Én se rád. (sétál a helyiségben) De hagyjuk ezt... Érdeklődtem a kórházban ... Felvennének kisegítőnek — egyelőre. LIDA: Mutasd, bekötöm. MARAT: Felesleges... A kórházban kemény, katonás rend van, de nem árt, ha megpróbálod. Hallod? Nagy szükséged van rá!
