Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
bizony! Mikor kitört a háború, a pasast nem vitték be katonának. Rövidlátó volt, és nem éppen fiatal; nem tudta megkülönböztetni a kutyát a macskától, (sietve) Láttam, hogyan pusztultak el. Egyszer észre vettem, hogy anyám a maga kenyéradagját neki adja. Olyan rövidlátó volt, hogy észre sem vette. De én láttam! így ment napról napra. Anyám, mikor haldoklott, azt mondta: „Vigyázz rá, Leonyidik.“ (elhallgat) Azelőtt észre se vett, de ekkor hirtelen minden megváltozott. Mindenféle történeteket mesélt arról, hogy milyen nyomorúságos élete volt addig, amíg anyámat meg nem ismerte. Egyszer rám nézett, és azt mondta: „Rettenetesen hasonlítasz rá.“ Ettől kezdve a kenyéradagját titokban az enyémhez rakta, és rettenetesen boldog volt, ha be tudott csapni. Csak akkor értett meg mindent, amikor haldoklott, és kért, hogy bocsássák meg neki. Mikor meghalt, bőgtem, de nem tudtam elfelejteni, amit tett. (hosszú szünet) így tudtam meg azt, hogy tulajdonképpen mi is a szerelem. MARAT: Miért meséled ezt nekünk? LEONYIDIK: Nem tudom. Néha nagyon félek tőle... Most már ti is ismeritek a történetet. LIDA: Leonyidik, mi szeretnél lenni a háború után? LEONYIDIK (nevet): Verseket szeretnék írni. LIDA: Költő szeretnél lenni? LEONYIDIK: Ez túl fennkölten hangzik. LIDA: És te, Marat? MARAT: Oroszlánszelídítő. LIDA: Tréfálsz? MARAT: Szeretnék hidakat építeni. Összekötni a partokat, értitek? (a padlóra két hasábját tesz, s rájuk keresztbe egy deszkadarabot) Csoda érdekesnek tűnik, igaz? LIDA: Valóban... (Leonyidikhoz) Anya azt akarta, hogy orvos legyek. És én is így döntöttem még kicsi koromban. De nem akarok egyszerűen csak orvos lenni valamelyik központban. Tudományos munkát szeretnék végezni valami kísérleti intézetben. Érted? LEONYIDIK: Persze. MARAT (nyafogó hangon): Csak a szófogadatlan kislányok nem engedelmeskednek az anyukájuknak. LEONYIDIK: Hagyd ezt. MARAT: Anyuci, bilire kell mennem! ... LIDA (Maráthoz)-. Nem akarsz véletlenül egy pofont?! MARAT (nem várt békítő hangon): Ideje lefeküdni, (elhelyezkedik a matracain) Csendben beszéljetek, reggel korán kell kelnem. LEONYIDIK (elmélkedve): Mindenekfölött legnehezebb önmagunkon eligazodni. LIDA (érdeklődéssel): Azt hiszed? (Távoli ágyúdörgés) Sí Április huszonkilencedike Szeles tavaszi nap. Lida és Leonyidik az utcáról jön. LEONYIDIK: Elfáradtál? LIDA: Borzasztóan, (körülnéz a szobában) Marat még nincs itt. LEONYIDIK: Ne félj, nemsokára itt lesz. Pihenj meg... Hallgattad a híreket? Délen valamire készülünk! LIDA: Ha itt történne valami, annak jobban örülnék. Tudod, hányszor képzeltem el már, hogy vége a blokádnak? LEONYIDIK: Nehéz napod volt? LIDA: Inkább szomorú, (lefekszik a heverőre) Mindenből leginkább az dühít, hogy mindenhez hozzászoktunk ... LEONYIDIK: Mert az segít. LIDA: Hol?
