Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
MARAT (sopánkodva): Ne hagyj magamra, gondolj apró gyermekeinkre... LIDA: Te bolond, te. Már sötét van. Nyisd ki a kályha ajtaját. MARAT: Kiszökik a meleg. LIDA: Akarom. Ez a nap az enyém. (Marat kinyitja a kályha ajtaját, a szoba megtelik tompa fénnyel] (Lida halkan] Táncolunk? MARAT: Zene nélkül? LIDA: Majd dúdolunk, (táncmelódiát dúdol] Ismered? MARAT: (vele dúdolja a dalt, táncolnak) (távoli lövések] MARAT: Lida... (csókolóznak) Mondanék valamit neked, de nem mondok. LIDA (boldogan]: Szegény, szegény kis Marat... (Csikordul az ajtó, bejön Leonyidik, tántorog, majd a padlóra zuhan. Lida és Marat egyszerre ugrik hozzá.) LEONYIDIK (dadogva): De szépen... ég a tűz... De szépen ég... ■ Április huszonnegyedike Egy héttel később. A szoba berendezése egy saját készítésű tábori ággyal gazdagodott, amelyen Leonyidik fekszik. Alkonyodik — kint lenyugvóban a nap. LIDA (a küszöbről): Még alszik? MARAT (Leonyidik ágyán ül): Igen. Miért jössz ilyen későn? LIDA: Ott tartottak az alakulatnál. Adtál neki enni? MARAT: Ahogy megjöttem, megmelegitettem a kását. Teljesen lehervadt. Rettenetesen fél a kórháztól. Nem értem, miért. Jó szám — az biztos. Majd az egész készletedet felfalta; ennek ellenére szimpatikus kölyök. S már jobban is van. LIDA: Először azt hittem, hogy tüdőgyulladása van. Most már világos, hogy csak nátha volt — a tüdőgyulladást nem bírta volna ki. MARAT: Kár lett volna érte. LIDA: Tudod, mi a különös benne? Minden ember hasonlít valakire, de ő nem. MARAT: Én kire hasonlítok? LIDA (kis szünet): Benned mindenkiből van egy kevés. Az a fontos, hogy túl van a veszélyen. Az orvos lánya nem tétlenkedett. De azért te is sokat segítettél. MARAT: Én általában ilyen vagyok. LIDA: Miért nevezi magát Vologyának? LEONYIDIK (kinyitja a szemét): Néha magam is elgondolkodom ezen. LIDA: Te nem alszol?! LEONYIDIK: Vologyik... (elneveti magát) Az anyai gondoskodás maradványa, (kis szünet) Marat, él még az anyád? MARAT (mosolyog): Nem. Sohase láttam. LIDA: Hihetetlen, ahogy te beszélsz. LEONYIDIK: Na és? Marat férfi, és az apját szereti. LIDA: Nem bolondultatok meg véletlenül? LEONYIDIK: Persze, Jiogy nem. Csak egyszerűen mindenből elegünk van. Mindenből. MARAT: Nyugodj meg. Az izgalom árt. LEONYIDIK: Világos. Nevetséges az egész, (kis csend) Fölfaltam a tartalékaitokat, ahogy Marat szomorúan megjegyezte, s most rajtatok kívül nincs senkim. Elmondok nektek egy történetet. Magam is elszomorodom, ha eszembe jut. (kis szünet j Nagyon szerettem anyámat. Apám rettenetesen elfoglalt ember volt, örökké nyakig ült a munkában, mindenki csak dicsérte. Csak én nem tudtam rájönni soha, hogy mi benne a nagyszerű. Minden vasárnap kettőtől négyig velem szórakozott, s úgy vélem, ilyenkor azt hitte, hogy három évvel fiatalabb vagyok a koromnál... öt évvel ezelőtt halt meg. A tizenkettedik születésnapomon... A temetésén tengernyi tömeg volt, s mindenki arról beszélt, hogy milyen értékes ember halt meg. Lehet, hogy igazuk volt, de nekem nem hiányzott. Csak az ebédnél voltunk eggyel kevesebben. Aztán megjelent nálunk egy férfi... és anyám megfeledkezett rólam. Ügy
