Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - HAGYOMÁNY - Marék Antal: Egyetlen személyes találkozásom Szabó Dezsővel

5. Avant... be gone (Shakespeare)

6. Go thee to a runnery

Go thy ways to a nunnery (Shakespeare)

Külön idézet hölgyek részére Nem vagyok vendégszerető Je ne suis pás hospitalier.

Ma sem tudom, honnan vettem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy az idézeteket — ha esetleg pontatlanul is — lemásoljam. De megtettem, és a kis papírdarabkát eltettem irodalmi emlékeim közé. Most, amikor ez a kis cédula előkerült, és újra meg újra elolvastam, inkább szánalmat éreztem az író iránt, mint haragot. Hogy kereste a magányt ez a nagy szellem, ahol gyógyíthatta volna sebeit, amelyeket nap nap után elszenvedett. Az emberek nem értették, és ő sem értette az embereket. Harcos, megközelíthetetlen egyénisége, szereplése, az ifjúságra gyakorolt hatása a hatalmon levők gyanakvását és ellenszenvét váltotta ki.

Ott hagytam abba, hogy még mindig ott ténferegtem az előtérben. Méregettem a lépcsőt, amely irtózatosan hosszúnak tűnt, mert pihenő nélkül vezetett lefelé. Ojra meg újra elolvastam az Idézeteket, amelyek bizonyára másokat is megdöbbentettek, és esetleg visszafordulásra késztettek. Sok minden megfordult akkor a fejemben, elhihe- tik. Eszembe jutottak azok a félelmetes találkozások Szabó Dezsővel a Sándor-palo- tában, ahol előadásokat tartott az egyetemi ifjúságnak. Kitűnő előadó volt. Szavaival már az első pillanatban felkorbácsolta a szenvedélyeket. Csak egy intésébe került volna, és követtük volna őt mindenre elszántan az utcára. Az életünket adtuk volna érte.

A várakozás órájában visszaemlékeztem arra a jelenetre, amikor egyik előadásán szorította a nyakát az akkor divatos kemény gallér. Egy ideig próbált ujjaival lazítani a kellemetlen szorításon, aztán egy dühödt mozdulattal letépte nyakáról a gallért, és az asztalhoz csapta. Ezt az önkéntelen alakítást hatalmas tapssal jutalmaztuk.

Erre gondoltam és sok egyébre, amikor csodára váróan álldogáltam a hatalmas ajtó előtt. Miben reménykedtem? Talán abban, hogy jön a postás, és becsenget. Vagy valaki más érkezik, és én is bemegyek az üzenet átadásának pillanatára. De nem jött senki, és nekem határoznom kellett.

Amikor megnyomtam a csengőt, még abban reménykedtem, hogy talán nincs itthon az író. Reményeim azonban hamarosan szertefoszlottak, mert rövid várakozás után kinyílt az ajtó, és feltűnt Szabó Dezső robusztus alakja.

Köszöntöttem, és közöltem vele, hogy üzenetet hoztam számára. Csodák csodája — beengedett az előszobába.

— Éppen sétálni indulok a Cuna-partra — mondta, és leemelte felöltőjét a fogasról.

— Ha akarja, elkísérhet.

— Nagyon szívesen — makogtam, és máris igyekeztem kifelé. Mielőtt azonban elindultunk, megállt, és alaposan szemügyre vett.

— Remélem, nem újságíró? — kérdezte fenyegetéssel a hangjában.

— Nem, nem — siettem megnyugtatni —, orvostanhallgató vagyok.

Ami igaz is volt, de csak részben.

— Akkor indulhatunk — mondta, és sietősen tartott a lépcső felé. Mielőtt azonban az első lépcsőfokra lépett volna, hirtelen megállt. Majdnem belebotlottam. A lépcsőkre mutatott, amelyek mint már említettem, hosszan, kanyorgva ereszkedtek lefelé.

— Látja ezt a lépcsőt? — kérdezte.

— Látom — válaszoltam nagy okosan.

— Egyszer egy fiatal nőt küldtek a lakásomra, hogy provokáljanak, és lehetetlenné tegyenek. Itt rúgtam bele ezen a helyen, hogy legurult a lépcsőn.

Nevetése hátborzongató volt.

A Duna-parton sötétedett. Nagy fekete felhők gomolyogtak az égen. A fák néma csendben várakoztak, hogy egyetlen jelre megmozduljanak a készülő zivatar érintésére.

Vihar előtti csend volt.