Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - HAGYOMÁNY - Marék Antal: Egyetlen személyes találkozásom Szabó Dezsővel

— Ezt szeretem — kiáltotta lelkesen, mikor már a Duna-parton jártunk. — Ezt az isteni színjátékot. A Duna már érzi a veszélyt, nézze, milyen nyugtalan. A felhők félelmetesek, de engem megnyugtatnak. Ez az én időm.

Mikor néhány szóban átadtam neki az üzenetet, beszélni kezdett az irodalomról. Szomjasan figyeltem minden szavát. Akkor a Kassai Napló ban jelentek meg írásaim. Elképzeltem, milyen jó anyagot kapok tőle. S már kirajzolódott bennem a riport címe:

Dunaparti séta Szabó Dezsővel melyet kassai látogatása tesz aktuálissá.

Szabó Dezső pedig beszélt. Rapszodikusan vette sorra az akkori irodalom nagyjait. Pekár Gyula volt a vesszőparipája. Ha Pekár hallotta volna! Babits Mihályt irodalmi zsonglőrnek nevezte. Ez a kitétele fájt, mert Babitsot nagyra becsültem. Divatos nő íróinkat az utcára küldte, Somogyvári Gyulát egyenesen a pokolba irányította. Mindenkiről leszedte a keresztvizet, aki csak élt. Ady kivétel volt, Adyt nagyon szerette Szabó Dezső.

És elmondta, hogy nemrégen egy vidéki nagyvárosba hívták meg előadásra. Amikor az előadói asztalhoz lépett, észrevette, hogy az első sorokban magyar ruhás férfiak és nők foglaltak helyet. A terem zsúfolásig megtelt, a hallgatók hűvös és jelentőségteljes tapssal köszöntötték.

— Világossá vált előttem, hogy ezek az emberek lehetetlenné akarnak tenni. Valami furcsa hűvösség áradt belőlük a színpad felé. Végignéztem rajtuk, és elkezdtem beszélni. Micsoda élmény volt figyelni ezeket az embereket az első sorban. Nem telt bele egy negyedóra, és arcukról eltűnt a fölényes és gúnyos mosoly. Tágra nyílt szemmel, halotti csendben figyelték minden szavam. A végén ... vörösre tapsolták a tenyerüket.

A vihar kitört, hatalmas cseppekben zuhogni kezdett az eső. Elindultunk hazafelé. A kapuban megszorította a kezemet, és eltűnt a kapu homályában.

A cikk pedig megjelent a Kassai Naplóban, és érthetően nagy feltűnést keltett. De nem sokáig sütkéreztem a dicsőség fényében, mert a következő üzenetet kaptam tőle:

— Mondják meg annak a fiatalembernek, hogy ne kerüljön a szemem elé, mert ha találkozom vele, nem állok jót magamért.

Készségesen elhittem, hogy ezt üzente. Kerültem is, amennyire csak kerülnöm lehetett. De egy szép napon a Zeneakadémia nagytermében irodalmi est volt, amelyen Szabó Dezső is szerepelt. Ez a körülmény elkerülte a figyelmemet. Valakit kerestem, és benyitottam a művészszobába. És ott láttam őt, ahogyan széles gesztusaival magyarázott valamit a körülötte állóknak.

Még ma is mosolyogva gondolok az akkori ijedelmemre. Hirtelen becsaptam az ajtót, és pánikszerűen menekültem a folyosók útvesztőibe. Még szerencse, hogy nem a pódium felé igyekeztem. Burleszkbe illő látvány lett volna, ha átfutok a színapdon — ahol éppen egy énekesnő küszködik a magas C-vel — nyomomban Szabó Dezsővel.

Aztán újra találkoztam vele a Rákóczi téren, ahová az ostrom után ideiglenesen eltemették. Akkor már nagyon, de nagyon csendes volt. Ott feküdt örök némaságba burkolózva a föld alatt. Már nem szólhatott, és nem vehetett elégtételt magának.

Sírján mindig volt virág.

Néma bocsánatkéréssel én is odahelyeztem a sírra az én virágaimat.