Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Voigt Vilmos: Információ- és műelemzés-elméletek
Symbol Index Ikon Tárgy Interpretátor Rhema Dicent Argument Bense általános jelelméletében Peirce elgondolásait követi, aki szerint a fenti sémának megfelelően minden egyes jel három vonatkozásba lép. A tárggyal való vonatkozása az ábrázolás, a közvetítőeszközzel való vonatkozása a nyelv, az interpretátorral való vonatkozása a kifejezés nevet kapja. E ponton már közvetlenül az irodalomelmélet, sőt az irodalomértelmezés partjain vagyunk. Tudja ezt maga Bense is, aki éppen azt kísérli meg, hogy általános szövegelméletet (Texttheorie) építsen a most lerakott alapra. A műalkotások jelelmélete abból indul ki, hogy egy körülhatárolható repertoárból válogatás útján a művész olyan elemeket emel ki, amelyek alkalmasak arra, hogy jelekként szerepeljenek. A szelekció esztétikai princípiuma itt kap helyet az információ- elméleti esztétikában. A jellé kiemelt elemek csoportosítását egyrészt a jelviszonyban elfoglalt helyük teszi lehetővé, sőt szabja is meg, másrészt azonban a művész kreatív szándéka is, amelynek során a repertoárban rendezetlenül előforduló elemek a jelek valamely szempontból rendezett sorává alakulnak. A rendezés eredméhye lehet chaogén (ha az elemek összevegyítve, rendszertelenül fordulnak elő), regularizált (ha az elemeket egy struktúra részeivé tesszük, amelynek az egyes elemek valamely „nyelvtanát“, „mintáját“, „törvényét“ követik) vagy irreguláris (ha a rendezés egy egyedi formát alkot, amelynek nem zárt törvényszerűsége, hanem pillanatnyi döntések sorozatából álló egyedisége van). A jelelmélet keretébe tartozik még a rendszereken belüli kis és nagy egységek (mikro- és makroszegmentumok) elkülönítése. Az egyes jeleknél nagyobb egységek létrehozása egyébként szintén külön vizsgálandó folyamat, az úgynevezett szuperizáció. Ennek mibenlétét gyakorlati példával jól igazolhatjuk. Egy j, o, 1 sorozat és az előző mondat utolsó előtti szava között az a különbség, hogy a szó már szuperizált jelsorozat. Bense matematikai eszmevilágából következik, hogy főként a makroesztétika számára a matematikai esztétika egyik legismertebb eredményét veszi elő. Az amerikai matematikus, G. D. Birkhoff 1933-ban dolgozta ki elgondolását egy abszolút esztétikai mértékegységről. Véleménye szerint egy esztétikai alkotás esztétikai mértékét egy hányados fejezi ki: M 0 C ahol 0: az alkotás elemeinek rendezettsége C: az alkotás elemeinek száma Birkhoff maga négyszögek hányadosait számítja ki, a rendezettséget a különböző poli- gonokban felfedezhető tengelyek számában, forgásalakzatok meglétében stb. keresvén. (A népszerűsítés kedvéért ideírom, hogy a négyzet Birkhoff-hányadosa 1,50, a téglalapé 1,25, a háromszögé 1,16.) A mikro- és makroszegmentumok jóval bővebb előfordulása az információban (a műalkotásban és az irodalmi művekben is) nyilvánvalóan további módosításokat szükségei az esztétikum hányadosainak kiszámításakor. Ilyen irányban jelentős előrehaladás történt a matematizált információelméleti esztétikában. Ezek közül számunkra a legközvetlenebb tanulsággal bizonyos rendszerezési modellek egymástól való megkülönböztetése jár. Voltaképpen a rendezettség mértékének kiszámításakor is ezekkel kell dolgoznunk, hiszen például az irodalmi műveknél a szimmetriatengelyek számolgatása bizonyára kevés eredménnyel járna. Voltaképpen háromféle rendszerezési megoldást különböztethetünk meg, ezek mindegyikének megvan a maga sajátos mikrorendszer-sorozata, amelyekből (mint elemekből) a maga módján mak- rorendszert készít. Minden magyarázatnál szebben beszél táblázatba illesztésük: Közvetítőeszköz Jelviszony
