Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Fülöp Antal: Szenteste

A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt. — De úgy látom, az előbb egy kicsit elrémítettem azzal az esettel — nézett az öreg feltartott fejjel a fiatalemberre. Alig látott ki a sapka alól. — Megnyugtatom, ő volt a hibás. Tökrészegen ment be a vagonba. Később kiderült, hogy a darus is részeg volt. Tudja, akkoriban nagyon sokat ittak az emberek. Munkaidőt nem ismer­tünk, addig dolgoztunk, míg a munka megkívánta. Reggelenként a falézolásnál soha­sem tudtuk, mikor kerülünk haza. Volt úgy, hogy egyfolytában huszonnégy órát is dolgoztunk, aztán itt szemben a kocsmában megreggeliztünk, és újrakezdtük. Az em­berekben csak a rum tartotta a lelket. Vigyázzon! A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt. Előreléptek, és halomba lapátolták az elmaradt szenet. — Bizony, ezt sokan nem bírták. Aki ellankadt, azt a partifőnök elküldte „tollat fosztani“, és kihúzta a névsorból. Másnap már nem jöhetett. Az ilyesmikről rendsze­rint a kocsmában döntöttek. Kemény, embertelen idők voltak azok, barátom. Persze, ma is vannak, akik nem bírják az iramot, csak ugye máma már „emberi szempontból“ nem küldik őket haza, hanem a többi dolgozik rájuk. Megjegyzem, maga ellen is morogtak, mikor megtudták, hogy eddig irodában dolgozott. De mondja csak, maga tényleg irodában dolgozott? — Igen. — Szóval íróasztal meg minden ...? — Az is volt. — No és ... tulajdonképpen mit csinált? — Ügyvéd voltam. — Ahá, most már értem! Valami stikli...? — kacsintott az öreg az ügyvédre. — Nem, nem volt semmi ügyem — mondta az ügyvéd. — Aunye, az istenit, hát akkor minek jött tanult ember létére ebbe a mocsokba? Nem azért, mintha maga lenne az első, dehogy. Dolgozott itt már doktor, festőművész, író, katonatiszt, kivetkőzött csendőr és még a Jehova tudja, miféle gyülevész népség. De azok közül egy sem önszántából jött közénk, mindnek nyomta valami a személyi lapját. Egyszóval lepasszolt emberek, akik már minden más beosztásra „alkalmat­lanok“. Csak tudja, ügyvédkém, azt nem értem, hogy akik idehelyezik őket, miből gondolják, hogy itt feltétlen megfelelnek. Minket, akik állandóan itt dolgozunk, egy­szer se kérdeztek meg erről. Aztán az is érdekes, hogy ezt a munkát, amit mi, régiek tíz-húsz éve csinálunk, és megbecsülünk, mert ez adja a kenyerünket, másokra vezek- lésként szabják ki. Olyan ez itt, ügyvédkém, mint a gyehenna tüze: ha az eltévelygett báránykák keresztülmennek rajta, a bűneik megbocsáttatnak. Ezt a szót a papunktól hallottam. Némelyikük még tíz év múlva is azzal dicsekszik, hogy hajdan egy vagy két évet lehúzott a kikötőben, s így kiérdemelten húzta magára ismét a fehér gal­lért. Vigyázzon! A markoló nem zuhant a vagonba, mert a darus rosszul számította ki a lendületet. Vészjóslón elsuhant egy centire az oldal felett, és egy fogőzókampót vágott közéjük. Az öreg a szénrakásba rúgta. — Ha legközelebb majd mászik fel a vagonra, először ellenőrizze, hogy a fogőzó forrasztása nincs-e megrepedve. Tudja, a markoló gyakran nekiütődik, és megron­gálja. Emlékszem, kilencszázötvenkettőben egy illetőnek a markában maradt, és ő fejjel a két vagon közé esett. Eltörött a hátgerince. A kórházban fél évig gennyet vizelt, aztán meghalt. Szidták is, mint a bokrot, hogy nem kapunk miatta balesetmen­tességi pénzt. Azt mondták, fejenként háromszáz koronát rántott ki a zsebünkből. Ezt is csak útravalóul mondom — mondta az öreg. A markoló most kívülről vágódott a vagonnak. — Ne bomolj, disznófülű! Karácsonyeste van! — kiáltott fel a darusnak. A mar­koló megállapodott, felemelkedett, a vagonba zuhant, merített és eltűnt. — Tudja, ügyvédkém, hány lecsúszott igazgatóval álltam én már együtt így a sze­nesvagonban, és magyaráztam a szénlapátolás fortélyait? Már a kisujjamban van, hogy mi az a profit meg deficit, ismerem Parkinson törvényét, és tudom, hogy mi az az integráció. Az ügyvéd elnevette magát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom