Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Fülöp Antal: Szenteste
— Egyben azonban mind egyformák. Mikor idekerülnek, mogorvák, és mindent szidnak. Később megjuhászkodnak, és szőtlanokká válnak. Aztán mikor már a gyűlésen is felszólalnak, holtbiztos, ügyvédkém, hogy nemsokára kirepülnek közülünk. Tudja, először csak azzal kezdik, hogy a taligán ezt vagy azt meg kellene javítani a közjó érdekében. De mikor már mások nevében kezdenek felszólalni, csak hetek kérdése, és ismét az íróasztal túlsó oldalán találkozhatunk velük. De azért sajnáljuk is őket. Mert mikorra elmennek, úgy-ahogy megtanulnak dolgozni, és egy kicsit emberré válnak. De mondja már, maga mi a csodának jött közénk, ha egyszer nem volt muszáj? Az ügyvéd a lapátja nyelét simogatta, és így felelt: — A pénzért, papa. Keveset kerestem. — Ne ijesztgessen, ember! Két fiam tanul a főiskolán. Mi az istennek gürcölök értük annyit, ha egy szép napon ide állnak mellém a szenesvagonba, mert a diplomájukból nem tudnak megélni. A daru már hosszabb Ideje az uszály fölé fordulva állt. Egyik kötele kiugrott a csigából. A darus éppen előbujt a kabinból, s egy kézilámpát szorongatva megjelent a daruhídon. Elindult a vaslétrán felfelé a daru tornyába. Talpával külön kitapogatott minden létrafokot, mielőtt rálépett volna. Meg-megcsusszant a jeges vason. Lassan haladt a sötétségbe meredő darutorony csúcsa felé. A vagonból némán figyelték. Az öreg félt. A darus negyven méterre lehetett a földtől, s a feje nemsokára megjelent a toronylámpa fénynyalábjában. Haját összevissza cibálta a szél. Áthajolt a torony csúcsán, lábával a létra fokában kapaszkodva rakta vissza helyére a csattogva himbálózó drótkötelet. A toronylámpa lobogó nadrágjára vetette a fényt. Aztán elindult az ember lefelé. — Az egyik fiam Pozsonyban, a másik Brünnben tanul — folytatta az öreg fellélegezve, mikor a darus végre visszamászott a kabinba. — Nem könnyű dió. Néha már nagyon nehezemre esik ez a munka. De most már kitartok, míg a gyerekek a saját lábukra nem állnak. Aztán úgyis nyugdíjba megyek. Harminc évet itt lehúzni komoly dolog. Vigyázzonl A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt. Egy merítésre való szén maradt még a vagonban. Egy rakásra pucolták. A markoló felmarkolta, és kiürült a vagon. Az öreg a lapátjával megdöngette az ajtót. A pajsze- ros valamit dünnyögött, és kinyitotta. A Duna felől szél bömböltette a daruhíd rácsait, és végigsöpört a sínek között. — Gyerünk a tűzhöz! — mondta a pajszeros. Elindultak az azbesztcsőrakások felé. A többiek egy szögletben ültek a tűz körül. Felstószolt csőkötegekkel rekesztették ki a szelet. Az egyik munkás, aki évekig tengerész volt, Indiáról mesélt nekik. Az öreg meg az ügyvéd a tűztől távolabb ült le, egy téglákra fektetett deszkára. A pajszeros a tűz fölé tartotta a kezét, és didergett. Valaki szurkospapírt és fahasábokat dobált a tűzre. A körben ülők arcán vörös fények táncoltak. — Ki a következő? — kérdezte a partifőnök. Ketten felálltak. — A pajszert a daru lépcsőjébe tűztem — mondta a pajszeros. Az a kettő, aki felállt, újból végiggombolta a kabátját, elsimította a kesztyűjét, s mindezt csak azért, hogy néhány másodpercig még a tűznél maradhassanak. A többiek tudták, hogy most mit éreznek. Már éppen indultak, de váratlanul a kormányos lépett közéjük. Kezében egy üveg rákiját és egy mustárospoharat szorongatott. Szerbül mondott valamit. — Azt mondja, hogy az uszály nem vesz be több szenet, éppen megvan a merülése. Azt akarja, hogy igyunk vele a karácsonyra, mert a családja Belgrádban maradt, a matrózok meg kimentek a városba. Nagyon egyedül érzi magát a hajón — mondta, aki az előbb Indiáról mesélt a többieknek. A hajós félig töltötte a poharat, s a legközelebb ülő kezébe nyomta. Aztán megint félig töltötte, s a következő ivott. Mindnyájan ittak egy-egy fél pohár rákiját, utoljára a hajós is. A hó nagy pelyhekben hullott a lángokba, s a parázsló fatuskőkon sisteregve gőzzé vált. A tűz körül egy darabon kilátszott a raktér felszáradt kövezete. Az át- tüzesedett bazalt időnként nagyot csattanva dobta a magasba a parazsat, a szétfröcs- csent szikrák elvegyültek a fehér pelyhek között.
