Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Fülöp Antal: Szenteste
Fülöp Antal szenteste A szél porhavat csapott a nyakuk közé, s az öreg a szenesvagon végéből úgy látta, hogy a darus részeg. Akkor lett rá figyelmes, mikor kétszer egymás után az uszály raknyilása mellé szórta a szenet, és visszatérőben a viz felől nem talált bele a vagonba, hanem úgy vágta azt oldalba a negyvenmázsás vasmarkolóval, hogy a vagon rúgózatán oldalra billent, ők pedig megtántorodtak. A daru hídjáről egy ezerwattos villanykörte világított a szakadó hóban a fejükre, amint a magas oldalú vagonban a daru markolója után elmaradt szenet lapátolták halomra. Vastag pufajkáikban ügyetlenül mozogtak. — Gyerünk hátrál Maga álljon oda a sarokba! — mondta a hajlott hátú öreg a társának a szemére csúszott báránybőr sapka alól, mert a daru motorja felvinnyogott, s a markoló már megint a fejük felett lógott. Hátraugrottak. Az öreg vászonkesztyűs kezével „beintett“ a darusnak, hogy a vagon melyik felébe tegye a markolót, s míg az le nem zuhant a vaspadlóra, nem jött ki a sarokból. Társa a lapátját maga elé tartva figyelt. A négy drótkötél megfeszült, az acélpörgők összekoccantak, a markoló belemerült a szénbe, aztán felemelkedett, és eltűnt a sötétben. Előreléptek, és az elmaradt szenet a vastagához lapátolták. Aztán hátrahúzódtak, és várták a markolót. Az uszály felől felhallatszott a fedélzeten végigszórődó szén dörömbölése. A kormányos szerbül szidni kezdte a darus anyját. — Ügy látszik, a koma megint mellé trafált — kuncogott az öreg. — Vigyázzon! A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett, és eltűnt. — Tudja, ha az ember innen nyugdíjba kíván menni, nagyon észnél kell lennie — beszélt tovább az öreg. — Lapátolás közben félszemét mindig tartsa a markolón, s még mielőtt az a vagon fölé érne, ugorjon hátra. Emlékszem, kilencszázötvenben egy illetőt, aki nagyon biztos volt a dolgában, úgy elkent a lezuhanó markoló, hogy a beleit a kabátjában vitték utána. Nem akarom elrémíteni magát, de ha már egyszer itt van, nem árt, ha ilyesmiről is tud. Vigyázzon! A markoló a vagonba zuhant, merített, felemelkedett és eltűnt. — Jegyezzen meg jól mindent, mit hogyan kell csinálni, még egy-két vagonba magával megyek, aztán már egyedül kell végeznie a dolgát. Egyébként Oravecnek hívnak. A partiban azt beszélik, hogy mielőtt ide jött, irodában dolgozott — mondta az öreg, miközben a lapátját kidugta a vagon oldala felett, körülbelül ott, ahol a felpucolt szén kezdődött, és lekiáltott a pajszerosnak: — Itt a vége, eggyel tovább! A pajszeros a vagon Duna felőli oldalánál állt. Nyakát a feltűrt gallérjába húzta, hátát befújta a hó. Egy hosszú vasrúddal, melynek lapos végét a vagon kereke alá feszítette, félméterenként egyik helyről a másikra mozgatta a vagont, hogy a markoló mindig a vastagát vigye. Fent a két lapátos érezte, amint a vagon kimozdul, és arrább gördül. — Látja, ennyi az egész. Csak kimutatja a lapátját, és az ott lent már tudja, mi a dolga. Vigyázzon!
