Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Gál Sándor: Amit a folyó partra vet

— Tényleg. Észre se vettem.

A kukacos cseresznyét letette a fűre. Odább vitték a pokrócot, és tovább beszélgettek. Később lementek a folyóhoz, és úsztak egyet. Előbb felfelé, az árral szemben, majd mikor kifáradtak, kényelmesen lecsorogtak pár száz métert. Visszafelé jövet felvertek egy lúdfalkát. A gúnár sziszegve nekik támadt, mire nevetve elmenekültek.

— Jó hely ez itt — mondta a fiú. — Hős gúnárok védik a falkát... Ha akarod, fogok néhány halat vacsorára.

— Már egy hete mindennap ezt ígéred.

A lány leült a pokrócra, egy tubusból krémet nyomott a tenyerére, és a combjára kente.

— Szépen lebarnultál — állapította meg a fiú.

— Te is.

— Gyere, fogjunk szöcskét!

A lány hasra feküdt a pokrócon, és nem felelt. A fiú fogott néhány szöcskét a fűben, felcsalizta a horgot, és a folyóba állt. A kövek kellemetlenül nyomták a talpát. Az orsóról leengedett egy kevés húrt, hüvelykujjával rászorította a botra, s egy suhintással a folyó közepe felé dobta a horgot. A lepörgő húr halkan felzizegett, s a dugóra erősített fehér tollvég remegve megállt a víz felszínén. A fiú lábát lassú áramlással körülnyaldosta a folyó. Egy Ideig így állt, de mivel a talpát kellemetlenül nyomták a kövek, leült. A botot bal kezében tartotta, és tekintetét mereven az úszókára szegezte. A víz már messzire sodorta, de azért jól látta, hogy egyenesen, rezdülés nélkül áll a víz színén.

Az idő, mint a folyó sodra a partot, lassan fogyasztotta a délutánt. Néha már úgy látszott, hogy lesz kapás, de nem lett az egészből semmi. Meleg volt, a halak az árnyékos folyórészeken hűsöltek. Nem volt étvágyuk.

Megint nem lesz hal vacsorára, gondolta. Megint valami undok konzervet ehetek. Vajon a hősök mit esznek? Friss halat, vagy konzervhúst? Vagy ami éppen akad?

Nem tudta eldönteni.

Felállt, és a húrt visszatekerte az orsóra. A horog végén a szöcske csillogott a nap sugaraiban. A fiú felmászott a partra, s a horgászbotot nekitámasztotta a fának. A szöcske, mint egy akasztott ember, lógott a húr végén.

A lány hason fekve aludt a pokrócon.

Hősies póz, gondolta a fiú, hason feküdni a napon. Ha meggondolom, hulla is lehetne, amit a partra vetett a folyó. Csak akkor nem lenne ilyen tiszta és szép. A partra vetett halottakban már a folyó lakik. Beléjük költözött, kitágította idomaikat. A színüket is megváltoztatja a folyó. Nincs üde barna, sem élénkpiros. Minden szín elhalványodik, megfakul. S még más különbség is van. Akit a folyó a partra vet, az alá nem terítenek pokrócot. Rendszerint a füvön vagy a köveken fekszik. Ott is szabálytalanul. Összegörnyedve, vagy az oldalán. Mikor hogy.

A lány — mintha érezte volna, hogy nézik — felébredt, és megfordult. Arca jobb oldalán vörösen fénylettek a pokróc mintái.

— Fogtál halat? — kérdezte a fiútól, és tenyerével végigsimította rendetlen fürtökben leomló haját.

— Nem — válaszolt a fiú. — Semmit sem fogtam.

— Akkor most mit vacsorázunk?

— Nem tudom.

— Bemehetnénk a faluba — mondta a lány —, ma vasárnap van.

— Honnan tudod?

— Kiszámítottam.

— A folyóparton nincs vasárnap — mondta a fiú. — Itt kövek vannak, fák, köny- nyű rothadás, néha egy lúdfalka, partra dobott fatörzsek, döglött állatok csontvázai, amelyeket a tavaszi áradás idáig sodort, meg mi ketten. Szépen fekszünk a fűben, mintha bennünket is a folyó vetett volna partra. Esténként tüzet rakunk, és szidjuk a szúnyogokat meg a konzervhúst. Én délelőtt egy csomó ostobaságot mondok neked a hősökről, s te erre azt mondod, hogy nem értesz belőle semmit. És lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy semmi értelme sincs annak, amit a hősökről mondok.

— De lehet, hogy van — mondta a lány —, csak én nem értem. Az aminosavakat ismerem, a hősöket nem. Nem tudok mit kezdeni velük. Sohasem láttam még hőst.