Irodalmi Szemle, 1971

1971/3 - Gál Sándor: Amit a folyó partra vet

Csak a képletek világosak. Azt meg tudom magyarázni bárkinek, hogy hogyan válto­zik át a D-vitamin provitaminja teljes értékű vitaminná, de azt nem, hogy egy em­berből miként lesz hős. — Ez titok — mondta a fiú —, vagy csalás. De leginkább csalás. Felálltak, és a sátorhoz mentek. A fiúnak eszébe jutott a kukac, amit a cseresznyé­vel együtt a fűbe tett. Visszament, megkereste. A cseresznye belsejében vagy tíz fekete hangya motozott. A kukac nem volt sehol. Lement a szakadozott part mellé, és összeszedett egy nyalábra való fát. Felvitte a sátor elé. Néhány gallyat apróra tört, egy darab újságpapírral kikotorta a tegnap esti hamut, és tüzet gyújtott. Az apró lángok sziszegve martak bele a száraz fadara­bok testébe. A lány kibontott két konzervet, a tűz mellé terítette a pokrócot, a pokrócra egy újságpapírt fektetett, s arra állította a felbontott konzerveket. — Tessék — mondta a fiúnak —, kész a vasárnapi vacsora. Kenyeret szelt, s azt is az újságpapírra tette. Tegnap még volt egy üveg borunk is — mondta a fiú. — Meg zöldpaprikánk. — Ma már csak konzerv és kenyér. — Pedig vasárnap este van. Lassan, étvágytalanul ettek. Előttük lobogott a tűz, felettük éhes szúnyograjok énekeltek. A folyó testét végigborzolták a növekvő alkonyati árnyak. — Érdekes — mondta a fiú —, estére minden megváltozik. Valahogy józanabb a világ, nyugodtabb. Valahogy minden könnyebb és kézzelfoghatóbb. Nem érzed? — Nem — mondta a lány —, nem hiszem, hogy igazad lenne. A reggel lehet épp olyan könnyű, mint az este. — Holnap bemegyünk a faluba, veszünk egy liter tejet, leülünk az üzlet elé, és megisszuk. — Jó — mondta a lány —, de ez még messze van. Összerakta a maradékot, s a tűzre tette. — Emlékszel még a kukacra? — kérdezte a fiú. A lány értetlenül nézett rá: — Milyen kukacra? — Ami a cseresznyében volt. — Mi történt vele? — Megették a hangyák. A lány felvonta a vállát. Semmi különöset nem talált abban, hogy a hangyák megették a kukacot. Bement a sátorba, és levetkőzött. A fiú felállt, lesétált a folyóhoz, és nézte a fekete vizet. Most az olyan mozdu­latlannak tűnt, mintha meghalt volna. Halott, merev folyó hevert a lába előtt. Ma­gányos, szomorú folyó. A partok is mozdulatlanok voltak. A színek elvesztek, bele­ájultak a sötétségbe. Ügy érezte, maga is feloldódik benne; a sötétségben, a mozdu­latlanságban, amely körülfogta. Ügy vagyunk itt, gondolta, mintha a folyó vetett volna a partra. Szerteszét szó­ródunk, keresünk valamit, talán a nyugalmat, talán a boldogságot, miközben a víz észrevétlenül tovább sodor lefelé, egyre lejjebb a soha nem találkozó partokon, éas nem hagyunk magunk után semmi jelet. Felemelt egy követ, és bedobta a folyóba. A kő nagyot csobbanva merült a sötét­ségbe. Ojra csönd lett. Visszament a sátorhoz, szólította a lányt, de az nem felelt. Már aludt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom