Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - FIGYELŐ - Varga Imre: Áttetsző tükör optikája (Szilágyi Domonkos: Búcsú a trópusoktól )
tottan hagyott kérdések sürgető megválaszolását előhlva. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970.) Szakolczay Lajos áttetsző tükör optikája (Szilágyi Domonkos: Búcsú a trópusoktól, Irodalmi Könyvkiadó Bukarest) Az Idézés nem Idézet, írja Oszip Mandelstam, a forradalom utáni orosz irodalom egyik legnagyobb egyénisége. Az idézet fogalmát nem a macskakörmök közti távolság, hanem a mü földjébe plántált idegen gondolat gyümölcsei jelentik. Citátumokról Ellot óta beszél a verskritika, ö használta először a modern angol irodalomban az értékelésnek és önmegvalósításnak ezt a fogcsikorga- tőan nehéz eszközét. Nem hamisan, hanem pontosan idézni (önmagunkat idézni mások gondolataival) csak a bölcsek tudnak. Az Eliot-féle klasszicizmust nem a tiszta áttekinthetőség, nem a racionalitás igénye szülte, ezért vált az idézetekkel meghízlalt vers az elidegenedett- ség kifejezőjévé. Az érzések életrevalóságát nem a jelenben keresi, hanem állandóan hátranéz a múltba. Érdemes-e ilyen nagy feneket keríteni az idézetek testtanának? S mi köze mindennek Szilágyi verseihez? Megkockáztatom a nevetségességet — Szilágyi új verskötete csupa idézet, mert ez a kötet leszámolás. Leszámolni viszont csak olyképp lehet, ha jelen van az is, akivei vagy amivel leszámolni akarunk. Szilágyi mindig talál alanyt a tornáihoz: legyen az Eliot, a Zsoltárok, az Ördög, a halál vagy éppen saját maga. Aki tud, ismer mindent, merhet-e még? A leszámolás különös paradoxona, hogy elhagyni csak azt tudjuk, amit megéltünk. Szilágyi lehetetlennek tetsző feladatot állít maga elé: lenni és nem lenni egyidőben. A versköteten végigkúszik a szenvedélyes keresés mindent befonó, mindenhol gyökeret eresztő indája. A kötet első darabja — a Haláltánc- szvit — ismétléseivel, angol és latin nyelvű idézeteivel tömjénszagú litániák hangulatát idézi. A sorok orgonamuzsikája, a tipográfia, a titokzatosság gyertyái; a vers önmagában mint kinyilatkoztatás — hogy a Prófétában visszájára forduljon minden, s a próféta elfelejtse az igét. Az áhítatot is. „Krisztus az öt kenyérrel s két hallal mint vendéglői főszakács..." S milyen lesz a világ búcsúzás után? „Jó-e? Rossz-e? — Ez is, az is. Szép? Csúnya? — Ahogy akarom.“ S milyen volt a próféta? A bolondoknál bölcsebb. A bölcseknél bolondabb. A vers végső következtetése valahogy így hangzanék, ha a költő megfogalmazná: megszokni valamit annyi, mint elfelejteni. Az igét elfelejtő próféta a szokványos gondolkodás logikája szerint csak csaló és sarlatán lehet. Szilágyi megcáfolja az élet logikájának fölényes és józan menetét, a világháborúk, a gázkamrák, a politikai idétlenkedések, az emberi méltóság semmibevevésének logikáját: „Mert a Születés egyforma mind. De Temetés van Elsőosztályú, Másodosztályú, Harmadosztályú s Kitudjamégmilyen.“ A próféta teteméből a Kényszerleszállásban ördögöcske lesz. A születés kényszerleszállása, a szellemi és társadalmi determináltság érik verssé: „Tudjátok, ha én ember volnék, ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb / századában éljen-------------szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő kényszerleszállóknak." A Napforduló fausti filozófiája tovább tágítja Szilágyi égtájait; sajnos, a téma látványosabb, mint a kidolgozás. A konklúzió egy sokszor és jobban megírt közhely nem is a legszerencsésebb újragyú- rása. A kávéskanállal kimért és elosztott életben elég egy szemhunyorításnyi idő ahhoz, hogy döntés, majd ellenérv szülessen. Ha a kötet negatív pólusa a Halált ánc-szvit, a pozitív a Napforduló. A Hogyan írjunk verset? az esszé verses karikatúrája. Hitvallás. A csörgősip- kás bohóc ugrálhat, beszélhet így kivégzőosztaga előtt: „jaj röhögni akartam egy jót és látjátok ez lett belőle.“ A Napforduló Mefisztója bőkezűen visszavette, amit adni elfelejtett, Szilágyi pedig nekünk hagyja, amit megcsodálni átadott. Üres tarisznyával Indul új utakra. A költő búcsúja leszámolás a színes kavargással. Nézzük, milyen vidéktől
