Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld
avult, holott megannyi kortársa nyelvi írisseség tekintetében „kidőlt“ mellőle. Legnagyobb nyelvművészünk, Arany, a múlt század eleji Bihar gazdag, árnyalatos — mindmáig mintaszerű — nyelvét örökölte, s reá is erősen hatott az édesapa. Petőfiéknél Is az édesapa beszélt ízesen magyarul — ám nála is anyanyelvről szólunk, amely anyanyelvet a környezeti hatások gazdagították erőteljesen. Kiművelt nyelve: gyökereiben az 1820-as népnyelv, folytonos, tudatos gazdagítással. Tompa Mihály „alap“-beszédmődja borsodi eredetű, pataki tanultsággal s csak kései gömöri beütéssel. A gyökerek „eredési ideje“ nála is a múlt század eleje. Ady eleinte úgy szólal meg, ahogy édesanyja a múlt század hetvenes éveiben beszélhetett, Móricz Zsigmond szintén a század hetvenes éveinek szatmári idiómájában nőtt föl, ahogy azt édesanyja is tanulta. Tamási Áron még messzebbről kapja az anyanyelvet — nagyanyák s nagyapák nyelvét örökölte s forrasztotta magában modernné. De most önéletrajzi visszaemlékezést írok, s az édes anyanyelvnek önmagamra vonatkozó gyökereit ásogatnám. S ezt nem lehet ezernyi közbülső érzelmi rezzenet nélkül cselekedni. Az édesanyára-apára való emlékezés — hálás gyereknél — egyetlen tiszta, folttalan nagy érzés. Így aztán hibátlan a vele kapcsolatos alaptudat is: az anyanyelvi örökség tudata. És ezzel együtt szorosan, szét nem választhatóan, egész életre szólón: a szülőföld szeretete. Bárhová vesse is a sors. Menekülök mindenfajta frázistól, s attól tartok, hogy amit itt leírtam, mégis üres közhelynek hat. De nem félek leírni a közhelyet: édesanya és szülőföld. Hisz végül a festő is alapszínekkel dolgozik. A zeneszerzőnek mindössze egyetlen oktávja van. Olvasva és írva egyre többet tűnődtem azon — bocsánat a szubjektivitásért —, vajon milyen magyar nyelvet tanultam én? Pontosan meg tudtam felelni végül: azt, amelyet 1850—1880 között beszéltek Rimaszombatban. Azt, amelyet édesanyám kicsi korában otthon, iskolában, piacozó po- korágyi kofákat hallgatva, nemesradnóti asszonyok mesélő ajkán csüngve, tamásfalusi tejesnénék tejfölös bögréiben kanalazgatva, a Rima partján, a templomban üldögélve, a Mikszáth előtt is példakép tudós Fábry János tanóráin felelve, Ibosék varrodájában hímezgetve, a városi főkertész kislányával lepkét kergetve, a rimasimonyi barkók talpraesett feleletein nevetve, családi nyomdánk szerkesztőségi összejöveteleinek szellemi sziporkáin el-elcsodálkozva, kövér főzőasszonyok jóízű harsogásától elzsongulva tanult s beszélt. Abban az időben — a múlt század végén s e század első negyedében — csak az nem beszélt „rimaszombatyiasan“ nálunk, aki nem ott született: a messziről odahelyezett állami tisztviselő, az Erdélyből, Szepességből érkezett tanár, a prelátus, az esperes, avagy valamely kereskedőember, aki alföldi tájakról rándult a hegyvidékre szerencsét próbálni. De már a bennszülött — a papi ember éppúgy, mint a Rima-parti kádár, a szállodás, akárcsak a tanító, a malomszögi tímár és a Tompa utcai gombkötő, a földbirtokos és a végrehajtó, a toronyőr és a főmérnök, még a polgármester, sőt a főispán is — társadalmi létra ide, vagy oda — azzal a kedves, derűt keltő hangsúllyal, nyílt és zárt á-kkal, ó-kkai beszélt, amelyet már messziről is pompásan el lehetett különíteni a rozsnyaltól, losoncitól, csetnekitől, de még akár a tornaijaitól is. Jő fülű ember falura, kilométerre meg tudta állapítani, melyik megyebizottsági tag honnan kocsizott be, s a piacozó kofa Guszonáról érkezett-e, Vajdáék felől, avagy Nemesrad- nótról, Pósa Lajos falujából. Végül aztán mindezek összekeveredtek, s az is eltanulta — mert nagyon ragadt — a mi kiejtésünket, aki Kecskeméten született, ha sorsa felénk vetette. A falusi emberek azonban igencsak nem szerették, ha bárki palócnak merészelte nevezni őket. Mikszáth jó palócai hevesen tiltakoztak a csúfítás ellen. Mert ennek vették. „Várgedébe“, vagy „Feledbe“ akár verekedni is tudtak volna miatta — ezt, ártatlanul s jóhiszeműen a gedei vár alatt csaknem megszenvedtem magam is —, és ha már semmiképpen nem moshattak le magukról efféle megjegyzést, sietve s kajánul a szomszéd falura fogták. Az a palóc, nem pedig őkl
