Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld

Csak a simonyiak meg a darnyaiak vallották az ősi származást. De akkor sen a palócot, hanem:

— Barkók vagyunk mi, kérem, nem holmi palócok! — mérgedtek föl önérzetesen ha a rimaszombati piacon valaki palócnak titulálta őket.

S különösen a nemesradnótiak! A Pósák, a Vargák, a Bodonok! Húsvétkor még a ku tyabőrt, az armálist is kitették a szitán a napra, hogy ne dohósodjék: ők lennének palócok?

„Gyüker“ volt valamennyi a maga fészkében, akár a rimaszombatiak a maguk portáján, nem holmi „gyütt-ment“ emberek.

Gyüker voltunkra mi is mindig s mindenütt büszkén tekintettünk. Clmertelennek i£ címere, fátlannak is családfája volt a gyükerség. Szabó Kata néném vagy Szabó-Patay Jóska bátyám meg éppen olyan alapgyüker, hogy talán még a kálvinista hitet is hamarabb vették föl a Rima partján, mint maga az alapító Kálvin János odaát Genf városában. Meg is verekedtek érte némely évtizedekben a városom ősei, Mária Terézia királyasszony ítélőbírája reá a tanú. Még mongol vágású szemük, kiálló arccsontjuk is megvolt az ősi gyükerséghez. S ilyetén típusban ritkán láttam szebbet, Európához si- mulóbbat, mint Szabó Kata néném. Az ősök nyilván Huba vagy Ákos törzsfővel együtt származtak Gömörbe-Kishontba, ásták a gyepüt Rozsnyónál, át ne csapjon Szepesből a lengyel.

Ezt a gyükernyelvet hallottam „dallani“ gyermekkoromban. Andalítóan bájosan hangzott. Nyelvtanilag helyes volt. A „suk-sük“ nyelvet én rimaszombati polgár szájából akkor soha nem hallottam; újabb és csúnyán tapadó honi vétek ez gyükernyelvünk ellen is, mint ahogy a pesti utca bogáncsként ragadó szavait, kiszólásait is tüneményes gyorsasággal viszi szét a szél. Egy-két hónapos vagy éves késéssel végül a Rima partján is megtalálom.

A múlt századbeli, igazi gyükernyelv szófűzése, grammatikája helyes volt, szabatos, ízes. Sok tájszóvai keveredett, ragjait néha elvétették, a kettős mássalhangzókkal sem békült ki mindig a gyüker, „másalhangzót“ mondott, viszont elemi helyett „ellemi“-t, vegytisztasága azonban — tehát az anyanyelv, amit örököltünk — kristály. A mondatok leleményessége, a gondolatok ötletessége nem is kellett, hogy eredeti legyen; a beszéd sava-borsa ott szállongott a levegőben, mindenki szippanthatott belőle s válhatott rimaszombativá vele. Ragadt a kiejtés helyi színezete mindenkire, ragadt a tréfás szófűzés éppúgy, mint a mindenki nyelve hegyén folyton ott lebegő gyengéd csúfolódási szándék, a telitalálatos bökvers, a soha le nem mosható ragadványnév. Egy-egy elszólásból, félresikerült tettből, hibás lépésből mindhalálig megrovó sötét pecsét lett. Apró, csúfondáros, ötletes versikék hallásával nőttünk föl. Az édes anyanyelv fogalmi körét ez tágította még szélesebbre.

Csak egyetlen példa. Élt egy derék suszter valahol a Szíjjártó utcában, aki már Ferenc József alatt feltalálta, hogyan kell hibás cipőt alkotni. Fel is fejtette a varrást, vissza is varrta a talpat, majd újra felfejtette, szétbontotta, végül dühében a megrendelőhöz vágta. Nem menekülhetett. Egész életére rajta maradt a név: „Lefejtyi-föl- fejtyi! “ Énekelték neki utcahosszat évekig. Bujdosott az emberek elől, megkövezte az utcagyerekeket, bele is halt a bánatba. Én már nem is ismertem. Emléke azonban ott lengedezett a Rima füzei fölött, mint figyelmeztető jel: az éber és gúnyra kész gyü- kerek lelke folyton vigyáz, ha netán valamely emberi gyarlóságot kell megfigurázni.

De nem kímélte önmagát sem a gyüker. Mondjam, hogy emelkedett volt a gondolkodásmódja, amikor önnön városára maga költött verset? Hiába próbáltak bennünket országszerte bosszantani az ismert bökéssel, mondván, hogy „Batyiba — hintóba jár a liba!“ — csak mosolyogtunk rajta. S ingyen ingereltek a város nevének fokozásával: „Hová való kend? — Batyiba. — Milyen Batyiba? — Szombatyiba. Milyen Szombatyiba?

— Hát Rimaszombatyiba!“ Ez is tetszett nekünk; igazi rimaszombati embert, gyükért, ma sem lehet ezzel megbosszantani. Hálásan mosolygunk érte, hogy észrevesznek.

Aztán érkeztek időközben nem-gyükerek is, akik hamar beleszoktak a város polgári rendjébe, beházasodtak, adót fizettek, dolgoztak, s építkeztek. De bármily igyekvéssel pengették is le a városi pótadót, ők sem menekülhettek, vers nem múlott el róluk:

„Hepka, Repka, Hudobka, Krik.

Az öreg Findura, Burszky meg a fia.

Mind a három csizmadia.“