Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Miroslav Válek: Léghajó

Arcokon végigcsorgó verejték, célba érő maratoni futók verejtéke, lomha járású lovak verejtéke, favágók verejtéke,

ó, verejték, szorongás reszkető vize, ki gyűjt edénybe?

Egyszerre apró kristályok töltik meg a szobát, felfogják a nagyon távoli s nagyon csöndes zenét, a levegő szalmája már merő lucsok, szálain át, mik megteltek a sírás tiszta gyöngyével, belátni az égbe.

Teljesen vak, rózsaszínű lovakat látni arra, kiballagnak a vízből, belevesznek a napba, helyükre állnak, s forgatni kezdik az ég izzó malomkövét.

Felnézett, s észrevette

— kicsit közelebb a Földhöz, a város tornyai fölött csaknem félúton — a léghajót.

Mozdulatlanul, némán függött, értelmetlenül, mint a sértés.

Ügy feküdt, mint fürdőtrikós tehén kék napernyő alatt,

s láttára az emberek felháborodtak,

mintha a város ciklámenjein kérődzne,

georgináin,

neonjain.

2.

„Léghajó a város fölött, most, amikor már az űrt is meghódítottuk, — ez durva provokáció, sőt voltaképpen a tudomány megcsúfolása“ — írta a helybeli lap —, s a szerkesztő, a fényesfejű Szókratész, a félbemaradt szobrász, maga ragasztatta ki a sárga plakátokat: AZ ÜRUTASOK BÁLJA ELMARAD, s ha kérdezték, betanult frázisokat mondott: „Ne firtassuk a dolgok lényegét“, „Tudom, hogy nem tudok semmit“ stb.

Ám a szerelmes ifjú s a két biliárdjátékos, akik gyakorlatból ismerik egy kicsit a csillagok folyton változó állását, nagylelkűen így beszéltek: Annyi minden van az ég és Föld között, s az embernek szüksége van a könnyű dolgokra. Elvégre ki tudja, nem valami új állócsillagról van-e szó — ki számlálta meg a világ csillagait? —, mi hárman legalábbis nem állunk jót semmiért. S lehet, hogy nem más ez, mint közvetítő, ismeretlenből jött követ, a múlt idő emlékoszlopa, a virtus és hőstett élő jelképe.

Hadd csüngjön!

S a léghajó e furcsa, kétértelmű szavak ellenére, abban a pillanatban valóban szobornak látszott, mely fel akar repülni.

Protagórász, a borbély és filozófus, a habfürtös villámok alkotója, a finoni lélek, líraibbnak bizonyult az elmélkedésben. „Minden olyan, amilyennek látjuk’1'

— így vélekedett. Bizonyára nem más ez, mint begubózott lepke vagy napra tojt hangyatojás. Hisz mi a világ? Nagy hangyaboly. És mi az ember? Buborék. Alázatos tiszteletem, kérem a következőt.