Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Miroslav Válek: Léghajó

3.

Kimért volt, szórakozott, lila gombaként növekedett, lejjebb jött, lejjebb, lehullt, mint egy bomba.

Bikaként dübörgött,

bikaként, mely az ablaknak ront,

ha megvadítja a hálószoba vörös meztelensége,

hol vakon állsz

a kettős Hold krétakörében,

s emlékezel.

Olyan volt akkoriban a világ, mint egy belülről bezárt szoba, s a halál teljes súlyával a kilincsen függött.

Rekkenő hőség volt, és sötét, mint üres dómokban.

Zúgott az orgona, csak a legvastagabb s leghosszabb sípok szóltak.

Ügy rémlett, hogy pontosan éjfél van, hogy megrepedt a mindenség vékony, törékeny héj^ s csillagcsoportok rohannak el mellette, mint zúgó vonatok.

Később csak egyetlen húr szólt, vékony és gyönge, pattanásig megfeszült,

s mint egy hajszálon, úgy csüngött rajta a Föld,

nyugodtan,

némán.

S felállt,

szeme csupa tojásfehérje volt, szárnya összeragadt, reszketett, mint a kiscsibe, s körülnézett:

A hegyek alapállásba álltak, a folyók a térkép vonalai szerint folytak, gyönge és dallamos mennydörgés hallatszott, mint egyszer a zeneiskola ablaka alatt, ritkás eső hullt, alig szitált,

munkások fütyörésztek a város tornyai fölött, az ég kupoláját javították.

Már üres volt az ég, s tiszta, mint egy sótartó.

A rakéta menetrend szerint elindult a Mars felé.

Veres János fordításai