Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Miroslav Válek: Léghajó
Kis idő múlva üres a falu, mint a kifújt tojás. Csak nagyanyó ül az ajtóban, s csöndesen dalolgat: „Lisztet szitálgattam lyukas kiskalapban .. Szegény világtalan nagymama! Tehenet járt fejni a Hrzov-majorba. Kérte az eget, hogy hosszú legyen az élete s szép a halála. Olyan volt a sorsa, mint az ostorcsapás — annyira fájt neki. És most végképp nem érti, mi ez a mai élet. Nem jut már eszébe az unokák neve, ijedten rezzen össze, ha kacaj csendül a házban, esténként az égő kőolaj furcsa, idegen szagát érzi, de a föld, ha ujja közé fogja, az mindig jó hozzá. A rög ugyanaz, amit régen is markolt... Eltűnt a krepdesin ruha, a tizenhat év, a hosszú hajfonat, de a síkság megmaradt, a síkság örök, csak éppen gyorsabban és hangosan lélegzik. Búcsúkor sült libák röpködnek errefelé, a karvaly rézsűt rajtol az ég felé, akár a rakéta, ősszel ibolyaszín esők hullnak a kertekre, szilvák nehéz cseppjei verik a fáradt földet. A síkság átadta a termést, nincs már mondanivalója, hallgat. Álmosan, melasztól és cukortól ragadósan vattakabátot készít. Márton-napkor leesik az első hó. léghajó 1. A lány már fésülködött, de még akkor sem értette, mit jelentenek a közeli robbanások. A fésűre gondolt, a megkésett csillagra, mely nappal hullt ki az égből. Hidak röpültek a levegőbe, egyik a másik után, egészen kicsiny hidak, kettejük apró hidjai. A robbanások közt tompán zúgott a levegő, mint a porszívó, a meggyfák megrázták véres fejüket, váratlanul s gyorsan beért a gabona s az erdő rozsdaszínt öltött, mint egy vérfolt; mikor felfogta, hogy egyedül maradt, már ősz volt. Szöget keresett ,ujja közé fogta, beverte a falba. Csomót kötött, mint a csónakos, mikor partot ér. hurkot vetett a levegőre, leült, s szomorúan, mintha sírgödröt ásna, levetette az ingét. Síkos volt, mint a hal, kicsúszott a kezéből. Fuldoklóként úszkált a szobában, s mintha felhőből hullna, só szitált belőle.
