Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Mészáros László: Számológép és költészet

követelményeknek megfelelő szavakat, valamint hogy döntsenek a végső felhasználásra kerülő szóról.

Az előzőkben már hangsúlyoztuk, hogy a számológépnek tulajdonképpen mindegy, milyen utasításokat hajt végre, mert számára minden parancs villamosimpulzus-kombi- nációk formájában jelenik meg. A modern tánczenét (pop music) figyelve könnyű felismerni az egyes számok közti — néha túlságosan is nagy — hasonlóságot. Ha tehát lefordítjuk a számológép nyelvére ezeket a számokat, akkor néhány induló adat (ütem, hangnem, akkordok stb.) betáplálása után a gép képes lesz olyan kombinációkat megalkotni, amelyek semmiben sem különböznek majd az eredeti számoktól, vagyis tökéletes pop-számok lesznek. A számológépeknek ezen a téren történő applikációi egyre sokasodnak. A computer grafika például egyre izmosodik, és lassan minden kétséget kizárva beköltözik majd a művészet berkeibe.

Mindezek után szinte logikusnak tűnik a kérdés: miért ne „írhatna“ verseket is a számológép? A különféle vállalkozások sorozatát megpróbáljuk mi is bővíteni néhány kísérlettel.

Ha a számológép képes betűkből szavakat alkotni, akkor nem lehet probléma számára a szavakból történő mondatalkotás sem. Egy tipikus mondatszerkezet a következő mondatrészeket tartalmazza: jelző, alany — alanyi rész — határozó, tárgy, állítmány — állítmányi rész. Például: jó anyám esténként történeteket mesélt. Ha tehát betáplálunk a számológép memóriájába bizonyos mennyiségű — a fenti követelménynek megfelelő — szót, akkor közönséges, találomszerű kiválasztás után szinte tetszés szerinti mennyiségű mondatot alkothatunk, állíthatunk össze. Tudatni kell továbbá a számológéppel a szavak elrendezésének a módját — és a gép onthatja a „verseket“.

Első kísérletünkben még nem vettük figyelembe a tipikus mondatszerkezet követelményét, hanem csak találomra kiválasztott szavakat használtunk bemenő adatokként. A COBOL nyelvben írt program lényege a következő: a számológép memóriájába elraktároztunk száz — különböző költők köteteiből kiválasztott — szót és száz találomra kiválasztott kétjegyű számot. Mind a szavak, mind a számok 1—100-ig indexelve vannak. A program először „előveszi“ az 1-es indexszel ellátott számot (például 37), majd kikeresi a 37-es indexszel ellátott szót, és elhelyezi az első mondat (illetve sor) első pozícióján. Majd a 2-es szám (pl. 63) értékének megfelelő szót teszi az előző mellé — és így tovább. Mivel így első átfutásra kimerülne a találomszerű számok tartaléka, a századik szótól felfelé egy szorzót (2—99-ig) iktatunk be a programba, mely a kiválasztott számot (37) megszorozza (37X2 = 74, vagy 63X2 = 126), és — mivel csak 100 szó van tartalékolva — csak az utolsó két számjegyet veszi fel a további munka során. Tulajdonképpen ezzel a szorzóval szabályozható a kimenő sorok meny- nyisége is.

A módszer gyengéi és buktatói könnyen beláthatok. Először is túlságosan kevés a száz szó, és nem hagyhatók figyelmen kívül a legelemibb nyelvtani követelmények sem. A kísérlet néhány verse a Függelék A. pontja alatt található meg.

Második próbálkozásunkban mindenekelőtt a program szótárát (szókincsét), vagyis a bemenő szavak mennyiségét bővítettük. A magyar helyesírás szabályai tizedik kiadásából találomra kiválasztottunk száz-száz szót az egyes mondatrészek szerint. Egy-egy szó a programban így kettős indexet kapott, vagyis kettős indexszel határozható meg: az első a mondatrészt jelenti, tehát a szó jellegét, a másik pedig a szó egyszerű pozícióját az egyes 9zázas blokkokon belül. Az egész számú szorzó helyett tizedesszámot alkalmaztunk, hogy elkerüljük az egyes kapcsolatok (mondatok) gyakori ismétlését (például az 5-re végződő indexszel ellátott szavak esetében). Az egyes szavak kiválasztása, kikeresése a már ismertetett módon történik.

Az így kapott mondatok (kombinációk) nyelvtanilag helyesek voltak, de mivel a program dogmatikusan mindig ugyanazt — a vázolt tipikus — mondatszerkezetet valósította meg, az egymás mellé helyezett mondatok túlságosan monotonná váltak. Hiányzott belőlük a mutáció, a meglepetés, tehát éppen az, ami a verset jelenti, jelentheti. A gyakorlatban a költő nagyon keveset törődik a tipikus mondatszerkezettel. A mutációt, a zavaró elemet a következő módon építhettük be a programba, illetve a kísérletbe: A mondatrészeket jelentő homogén százas csoportokat (blokkokat) részekre bontottuk, és különböző arányban összekevertük. Például: 60 + 10 + 10 + 10 + 10,