Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Somlai Szabó József: Kaland és emlékezés

1906-ban íródott Racombole ifjúságában is megbicsaklik a történet; a két Nina, anya és lánya, valamint a bácsi és a diák közt az azonos helyzetek és gesztusok ismétlődésének van valami borzongatóan anakronisztikus íze, valami boszorkányosán kísérteties vonása. De Krúdy a tárgyak jelképisége irányában is túllép az anekdotaszerűen realista világon. A bácsi, az öreg Zathureczky „zsörtölődve kapdosta a fejét jobbra- bálra, amikor a városka utcáin tovaballagtunk. Apránként kiderült, hogy sehogy sem tud ráismerni a városra. Hiába kutatott az emlékezetében, nem ismerte fel sem az épületeket, sem az utcákat." Végre azonban talált valamit az öreg diák. A „Zsigmond királyban“ ebédeltek, mert az öregúr valamikor oda járt „korhelykedni“. Persze, nem azt a sört mérték, amit régen, a bor pedig fanyar volt és keserű. De a bácsi észrevett egy régi képet a falon, amely már az ő ifjúságában is ott lógott, s boldogan mutatott a villájával a képre:

„— Az emberek mind gyengék memória dolgában. Csak a holt tárgyak nem felejtenek soha. Fogadni mernék, hogy ez a kép emlékeznék rám. Ha szólni tudna, megszólítana."

A kép régi, ócska olajnyomat volt, „barettos vitézekkel", de a bácsi gyönyörködve nézegette, míg el nem szundított az asztalnál.

Ez a korai novella mutatja, hogy az anekdotaszerűség egészen más értelmet nyer Krúdynál, mint mestereinél. Már alig nevezhető annak, hiszen nem egy érdekes költői meséről van itt szó, mely szépen, kerekdeden van kidolgozva, hanem egy életet átfogó ironikus-érzelmes történetről, amelynek vannak anekdotikus vonásai is. Voltaképpen az anekdota kalandszerű elemét emeli ki Krúdy, azt általánosítja, azt tágítja, míg csak bele nem tudja préselni egy egész élet fionoman stilizált meséjét.

Az anekdota realisztikuma mellett így kap jelentőséget a jelképiség ebben az egyébként szentimentálisan-líraian szétolvadó életanyagban, amint azt Szini művészetében is láttuk, aki ugyancsak a szimbólumokra koncentrálta érzékeny történeteit. Krúdynál azonban a történetek anekdotikusak, különösen pályája első felében, ellentétben Színivel, akinek novellaművészetéből ez a vonás teljességgel hiányzik.

De nemcsak a meséről van itt szó, hanem a figurákról is. Krúdy első elbeszéléseinek alakjai, igazodva az anekdotaszerűséghe? — akár líraian emlékező, akár ironikus azok beállítása — tagadhatatlanul realisztikus jellegűek. A későbbi fejlődés során, ahogy a novella elveszti anekdotikus vonását, s helyét a szimbolikus jelleg veszi át, ennek megfelelően a figurák ábrázolása veszít realisztikumából, s hozzáigazodik a szimbolikus felfogáshoz és meseelképzeléshez, melyet a kalandszerűség motivál. Ez a kaland- szerűség, akár naturalisztikus környezetben, akár szimbolikus-impresszionista novellaelképzelésben érvényesül időelvonásokkal múltban-jelenben, az álomvilágban, vagy az emlékező megilletődött látnoki szeme előtt — egyaránt a romantika bélyegét viseli magán, mint ahogy Krúdy is romantikus írónak tudta magát. Noha ez a romantika invenciójában már nem a régi, nem jókaiasan egyértelmű, a kaland, a művészi-formai elemek felől nézve mégis romantikus, jóllehet nem az, ha a közegellenállást, a körülményeket tekintjük. Hiszen ennek a romantikából kiszűrt elemnek a groteszk vonása nem anekdotai környezetben, anakronisztikus dzsentri környezetben jut érvényre, hanem a kis- és nagyváros polgári környezetében. A polgári világnak is a legpolgáribb szférájában s lehetőleg olyan perifériákon, ahol ez a két szélsőséges társadalmi elem, a vidéki dzsentroid és a polgári, a legnagyobb természetességgel érintkezhet egymással: a fogadók, az utazások, az üzleti élet és a szerelem idegesen vibráló érzelmi világában.

S nemcsak arról van szó, hogy Krúdy kísértetiesnek érzi a világot, mert anakronizmusnak érzi; arról is, hogy az újat, a polgári álmok világát: a pénzt, az illúziókat, a túlhajtott szerelmi szenvedélyt is annak találja. Formailag ellentéte lehet a régi, patriarchális világnak, lényegét tekintve — humanizmusát illetően — azonos vele, vagy rosszabb annál.

Ennek a világnak a fojtogató légköréből menekül Krúdy a romantikus álmok-érzel- mek kalandjaiba, melyek sok esetben valóban a fantázia groteszkké torzult világában találják meg a kifejezés szubjektive kellően hangsúlyozható formáját, akár a gúny, akár az abszurditás eseteiben.

Pályájának fejlett, középső szakaszában jelenik meg a Krúdy-novellák világának oly jellemző motívuma, a kaland; és a kalandok megteremtik a maguk speciális hősét, Szindbádot. Szindbád lelki alkata szeszélyes, ellentétes vonásokból — hiszékenység és