Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Mészáros László: Szembenézés

tényező, alakító, kiható realitás.“ IHarmadvirágzás) Aki elutasítja az örökséget anélkül, hogy megismerkedne a végrendelettel — az a saját jövőjét, sorsát ignorálja. Igen, mindig „Ädámtól“ kezdjük, de csak az életet! A megismerést újrakezdjük, de a munkát folytatni kell. Folytatni: de nem mechanikusan, nem úgy, ahogyan egy ódon házra ráhúzzák az új emeletet, hanem le kell ásnunk az alapokig, át kell rágnunk magunkat „a régi*' dolgokon, egy magasabb szintű folytatás érdekében. Mint Köpeczi Béla mondja néhány „megújuló“ irodalmi irányzatról: „Mindazok az irányzatok, amelyek egy elmúlt kor meghatározott jelenségeire hivatkoznak, csak bizonyos elemeket vehetnek át belőlük, nem hagyhatják figyelmen kívül a közbeeső időszak tanulságait sem, s ami a légié nyegesebb, a mai világot." (Kritika 1969/9) Teháit az Örökség elsősorban valóban érték- tudatosítás, és a csak „olvasmányos" hozzáállás lemondana a szembenézés lehetőségéről.

A válogatás „eszmei hátterét" Turczel így fogalmazta meg a kötet előszavában: „Ez az antológia az adósságtörlesztés gesztusa mellett tudatos értékdokumentáció is kíván lenni: egy jelentős műfaj igényes és irodalomtörténetileg helytálló keresztmetszetét óhajtja nyújtani.“ Tehát: keresztmetszet. Statisztikai zsargonnal élve: reprezentatív minta. Ez azt jelenti, hogy „a minta“ értékeinek minimuma és maximuma, valamint optimális értéke van. Ha a kötet „értékdokumentáció“, akkor a számunkra releváns értékeket magunknak kell „leszűrnünk" belőle.

Turczel szerint „Régi novellaíróink értékes eszmei vonása: nagyfokú szociális tudc- toss&ga és telítettsége.“ (Turczel Szvatkó Pált idézi a fentiek aláhúzására: „A szempont mindig szociális.") A kötet novelláinak értékelésénél tehát mi sem kerülhetjük ki ezt a szempontot. Szerintünk azonban az írások „derékhadánál“ éppen ez a „szociális telítettség“ gyengíti <a művészi hatást. A szociális tények szociológiai (szociográfiai) dokumentummá változtatják a művet. Jó szolgálatot tesznek a múlt „exteriőrje" megismerésében, de nem vetítik elénk elég élesen az embert, az ember vergődését, harcát ezekben a szociális helyzetekben. Az írók — és valószínűleg általában az emberek is — túlságosan adottnak fogták fel az akkori „szociális helyzeteket“, ha nem tudtak olyan hősöket teremteni, akik fellázadnak ellene. Az olvasót az akkori emberek reakciói érdekelnék igazán, mert — sajnos, ezerszer is sajnos — bizonyos „szociális helyzetek" egyáltalán nem változtak meg, nem tűntek el. Ugyanolyan élesen jelen vannak, mint harminc — és talán háromezer — évvel ezelőtt. (Például Wimberger Anna novellája, Az örökség: az írás „időálló“, mert a szociális háttér ma is majdnem teljesen változatlan. Sőt, nemcsak a háttér, hanem maguk a hősök is. Lehetetlen fel nem ismerni őket.) Ezért nem mondanak sokat számunkra az ilyen novellák, mert éppen arra nem adnak

— nem is próbálkoztak meg adni — választ, ami benünket is közvetlenül érdekel, mert mi változtatni akarunk; megmaradnak „pusztán“ irodalomnak (vagy szociológiának), de nem képesek olyan sokkot előidézni bennünk, hogy kipattanjon agyunkból valamilyen megoldási lehetőség. Bolyós Pesta — Darkó novellájában — azért felejthetetlen, mert releváns emberi magatartást „kínál“ számunkra. A „zsánerképek“ figurái azonban hamar „kifakulnak“ az agyunkból.

Az előzőek alapján a kötet írásait három csoportra oszthatnánk, a következő — vitatható — kritériumok és szempontok szerint. A legjobb novellák azok, amelyekben a művészi kép szervesen összekapcsolódik a szociális háttérrel, erkölcs és esztétikum egységet alkot. Ide tartozik Darkó, Jarnó, Sellyei és Szenes novellája. A derékhadban túlságosan éles a szociális háttér; erkölcs és szociológia, szociális zsánerképek. Itt Asguthy, Dömötör, Egri, Farkas, Juhász,, Morvay, Sebesi, Szombathy, Tamás és Wimberger „foglalnak helyet". A harmadik csoportban a szociális háttér „elhomályosul“, az írás csupán „esztétikumra“ épül, egyszerűen „írás“; ötletek, motívumok, „örök szituációk“, amelyek azonban nem adnak új megoldást. Dallos, Kaczér, Kiss, Neubauer, Jaczkó, Palotai, Rácz„ Sándor, Szabó, Sziklay írásai tartoznak ide.

A kritériumok megváltoztatásával természetesen megváltozik minden eddigi sorrend,, érték stb. Viszonylag a legproblematikusabb lehat a harmadik csoport, mert például. Jaczkó, Palotai, Rácz, Szabó írásai elfogadhatók jó írásoknak is — Rácz novellája a kötet egyetlen mosolygós, mulatságos története —, de a kötet egészéhez, szelleméhez viszonyítva törvényszerűen alacsonyabb „beosztást" kapnak. Ebből a csoportból, azt hiszem, Szabó Béla Ezüst kazettájával érdemes egy kicsit bővebben foglalkozni — már csak azért is, mert ő itt van közöttünk, még várunk tőle valamit.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez a novella tipikusan „Szabó Béla-i" írás. Minden erénye ellenére azonban Szabó itt is kihasználatlanul hagy néhány felvillantott mozza