Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - FOLYÓIRATSZEMLE - Aich Péter: Mi a líra?

kellene kezelnünk. Csakhogy milyen formákban nyilvánul meg a lira? A választ Ernst Schönwiese érdekes fejtegetése kerülgeti.

Sokan azonosítják a lírát a költészettel, pl. Julianne Windhager: „A líra az irodalmi kifejezés ... formája“; vagy E. Jandl: „A líra költeményeket jelent. A két szó felcserélhető.“ Ettől eltérően E. Schönwiese szerint a líra a „költői“ kifejezésének legmegfelelőbb formája, ezért előbb a „költői“ fogalmát tartja szükségesnek tisztázni. Ebből máris nyilvánvaló, hogy Schönwiese a lírát tágabb fogalomnak tartja, mint a költészetet, vagyis hogy a líra nem kizárólag a költészetben van jelen. Tudja azonban azt is, hogy a líra, illetve legmegfelelőbb kifejezésmódja: a „költői“ határai megvonhatat- lanok, s ezért csak egy határt von, azt, ahol kezdődik. Szerinte ugyanis kétféle magatartás lehetséges a léttel és jelenségeivel szemben. Egyik a szembenállás, mikor az adott jelenségen kívül állunk. Két elem áll itt egymással szemben, a szubjektum és az objektum, ezért ez kettős magatartásnak is nevezhető. Túlsúlya itt a racionális tényezőnek van. Másik az azonosuló magatartás, amikor bizonyos belső képesség által azonosulunk az élménnyel. A szubjektum itt eggyé válik az objektummal, ezért Schönwiese unitív magatartásról beszél. A racionális tényezőhöz több más elem is hozzájárul, elsősorban az emocionális, amely lehetővé teszi az eredetileg szemben álló jelenség belső megragadását. A „költői“ ott kezdődik, amikor feladjuk kettős magatartásunkat, s az unitív magatartás felé közeledünk. Nagyon érdekes és talán a legobjektívebb vélemény ez, Schönwiese mégis hasonló hibába esik, mint többi költőtársa: megvilágítása egyoldalú. Megint fogalmakról van szó, amelyeknek különböző tartalmakat lehet tulajdonítani. Ismét Jandlt idézve, ezeket belátásunk vagy ízlésünk szerint választhatjuk meg. Az osztrák költők élnek is e lehetőséggel. Ízelítőül még néhány magvas megállapítást, mert univerzalitásról vagy elfogadható definícióról — akár törekednek rá, akár nem

— nem lehet szó: Felix Braun szerint költeni annyit jelent, mint a líra négy elemét, a nyelvet, a zenét, a képet és a jelképet közvetíteni; Michael Guttenbrunner azt fejtegeti, hogy a lírikus lehetősége a legnagyobb szabadság — dióhéjban: ami korlátozza, az teszi azzá, ami; Alfred Gesswein szerint a lírai az ember progresszív alaptörvénye; Werner Kofler nem tudja ugyan mi a líra, viszont felveti, hogy mint az anyákat az anyák napján, vajon a lírikusokat is tenyerükön hordozzák-e majd a költészet napján; s végül Friedericke Mayröcker véleménye: „Ami számomra a líra, elmondják helyettem a verseim.“

A nézetek különbözősége a második kérdésre adott válaszokban is megnyilvánul. Ismét általánosítva a többség álláspontját, a szellemi többlet szükségével indokolható a líra létjogosultsága. Persze, a költő számára elképesztő a kérdés, hogy mire jó az, ami neki természetes. A. Gesswein nem is titkolózik: „Mire jó az asztal?“ — kérdezi vissza, s A. Okopenko megtoldja: a líra szüksége „empirikusan nyilvánvaló, és elvből megválaszolhatatlan, mint az a kérdés, hogy mire jó az élet“. Ennek ellenére igyekeznek e „furcsa“ kérdésre is válaszolni. E. Jandl mégis megbolygatja; jogosan veti fel, hogy a kérdés homályos, mivel több specifikus kérdésre bontható: a lírának több okozata van, attól függően, hogyan közelítjük meg a kérdést. F. Mayröcker viszont a kérdést kereken elveti: „A líra, amely megbűvöl, kizárja ezt a kérdést.“ S bár egyikük (Elfriede Gerstl) tréfásan odaveti, hogy e kérés jogos szemrehányás, s a másik (Gerald Bisinger) lakonikusan rögzíti, hogy a líra előolvasásra jó; világos, hogy az emberi szellem e vívmányát nem mellékterméknek tartják, annak ellenére, hogy „a vers mindenre jó, csak kenyérkeresésre és meggazdagodásra nem“ (M. Guttenbrunner), s hogy „a líra (sajnos) nem élvezeti cikk, és nem használati tárgy“ (A. Gesswein). (Az utóbbit nem társadalomfilozófiai, hanem pszichológiai szempontból kell értelmeznünk.) Gerhard Amanshauser fejtegetése érthetőbbé teszi ezt: a költemények a megfelelő ideg- zetű, velük szimbiózist alkotó egyénekben olyan rezonáló állapotot hivatottak elérni, amely esetleg az illetőkben szenvedéllyé válhat.

Végeredményben a lírát inkább intim tényezőnek vallják, amint az a harmadik kérdésre adott feleleteikből is kiderül („A lírában az ember magányos hangja a legtisztábban hallható“ — írja Christine BustaJ, bár korántsem kizárólag személyes tényezőnek. Erich Fried szerint ugyanis a versek a költő önismeretét szolgálják, de elsősorban a feszültségek feloldását. Ez nem passzív tevékenység. Fried az elkötelezettség mellett kardoskodik — az elidegenedés ellen mindenekelőtt, hogy használni tudjon másoknak. Jandl is — szőrszálhasogató gondolatmenete ellenére — ide jut: „Olyan világ-