Irodalmi Szemle, 1970

1970/2 - FOLYÓIRATSZEMLE - Aich Péter: Mi a líra?

ban élünk, amely tele van dolgokkal, melyek nem mindig voltak jelen, és nem feltétlenül kellene Itt lenniük.“ De miután az ember teremtette őket, hozzájárultak ahhoz, hogy emberek legyünk. „A líra is hozzájárul.“ Schönwlese is ezt a véleményt osztja. Fentebb érintett fejtegetését továbbszőve, állítja, hogy a kettős magatartás egocentrikus életfelfogáshoz vezet, tehát az unitív a tulajdonképpeni humánus magatartás, végső fokon az én nélküliség állapotában. A líra az idevezető utat jelenti. „Fontosabb feladat aligha képzelhető el.“

Nagyon szép vallomások ezek, s ami a legrokonszenvesebb, többé-kevésbé egységes felfogásúnak mondhatók. Mégsem szabad az előbb említett kételyről megfeledkeznünk, amely — bár nem vonja kétségbe a szubjektív indokoltságú pozitív álláspontot — aláhúzza az ellentmondó objektív tényezőket. Mivel ehhez később még visszatérünk, csak egy példát: H. Pataki megállapítja, hogy a tömegtermelésben a szellem áruvá lesz, s „a lírikus feladatát átveszi a televízió. Ami a lírából marad: szójáték.“ Ez nem a legderűsebb távlatokat sejtető vallomás, ám lássuk, miért írnak az osztrák költők.

Az indítékok különbözősége itt is nagy. Néhányan kizárólag szubjektív okokra hivatkoznak, de nem hiányzik a köz iránt tanúsított felelősség tudata, az esztétikai szempont sem. Talán szükségtelen is megjegyeznünk, hogy a nézetek, a vallomások nem ilyen egyértelműen fogalmazódtak meg, ahogyan itt beskatulyázzuk őket, de ez csakis a megközelíthetőség kedvéért történik. Az osztrák költők tevékenységük okát többnyire a belső kényszerben jelölik meg, a legváltozatosabb megfogalmazásban. Ezt a „kényszert“ azonban természetesnek találják. Ch. Busta számára a költészet nem csupán a kifejezés formai kérdése, hanem az élmény és a gondolkodás formája is. Ernest Jandl és Gerhard Rühm azért ír verseket, mert ez örömet szerez nekik. A. Okopenko viszont végeredményben „szokásból“ ír, mert belső automatizmusa arra kényszeríti, hogy „bizonyos élménytípusokra líracsinálással reagáljon“. Az említett é-n nélküli elkötelezettség is a legkülönbözőbb formákban nyilvánul meg. Gesswein kedvtelésből ír ugyan, de egyúttal tudatosan vállalja a vele járó kockázatot. Gunert a személyes tehetségen túl azok kedvéért ír, akik verset olvasnak, mert „versek és versszerető emberek mindig lesznek“. Gunert tiszta szívű emberi álláspontján túl Gesswein és Fried már előbb idézett nyílt elkötelezettsége arra enged következtetni, hogy az osztrák költők számára nem idegen a haladás gondolata. A mellékelt versek és a folyóirat külön versanyaga is, ahol a hagyományos verseléstől a kísérletező költészetig bőven válogathatunk, ezt a benyomásunkat támasztják alá. A negyedik kérdés megfejtése is hasonlóan bő teret kínál. Ha mérlegelni akarnók, tüzetesebb elemzésnek kellene alávetnünk az egyes költői teljesítményeket, s ez most nem célunk. A hozzájuk fűzött megjegyzésekből azonban idézünk néhányat. Ch. Busta szerint ilyen szuperlatívuszokban nem beszélhetünk, ezért azt a versét emeli ki, amelyben érzése szerint a nyelvi megvalósítás megfelel annak, amit ki akart fejezni. E. Fried kifejti, hogy a szóban kivetített struktúrák nem versenyeznek egymással. Sikerültségről csak akkor beszélhetnénk, ha a kritérium a tükrözés ős a struktúra viszonya és aránya volna. Ez azonban csak hosszabb kompozícióban nyilvánulhat meg. A. Okopenko úgy véli, hogy legfeljebb sikerült és sikerületlen költeményeket lehetne megkülönböztetni, e kritérium szerint azonban nem hajlandó felosztani a szeretetét.

Amint látjuk, pontos, finoman árnyalt nézetekről van szó, amelyek, ha felületesen bánunk velük, könnyen félrevezethetik az embert. Az általánost tehát csakis durva egyszerűsítéssel lehet bennük megszerkeszteni. Feltűnő azonban, hogy — mint erről már szó volt — bár minden fejtegetés a lényeget kívánja megragadni, mégsem éri el a célját. Persze, a művészet nem egzakt tudomány, ahol axiómákat lehetne felállítani, ahol a kétszer kettő csakis négy, és nincs más igazság; a művészetről több, sőt diametrálisan eltérő igazságok is elmondhatók, de mindez csak a részletekre vonatkozhat, ennek megfelelően tehát csak szubjektív, illetve részleges igazságokról beszélhetünk. Aki objektív, általános érvényű definíciót akar megfogalmazni, az feltétlenül zsákutcába jut. Az osztrák költőknek feltett kérdésekre válaszolni, bármilyen ártatlan benyomást keltenek is, végtelenül nehéz, sőt lehetetlen. Nyilván Ingeborg Bachmann is így gondolkodik — ő ugyanis így válaszolt: „1. Nem tudom. 2. Azt még nem tudom. 3. Nem tudom.

4. Még nem tudom.“ Kurtaságuk ellenére Is milyen tartalmas változatok ezek! S tegyük hozzá, őszinték. A felsorolt nézetek különbözősége ugyanis nemcsak érdekes, hanem elgondolkoztató is. A költők egyéniségén kívül olyan tényezők hatását is sejteti, ame