Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)

met a magyar közönség oldaláról. Az egykorú szlovák irodalom és szellemi élet majdnem minden jelenségére a „pánszláv“ mozgalom bélyegét ragasztották. Gáspár Imre szlovák irodalmi ismertetései, összefoglaló kísérletei azért jelentősek, mert magyar részről elsőként igyekezett tájékoztatni a közvéleményt északi szomszédaink irodalmáról, s hogy ezt tehesse, ő is elsősorban a népköltészetre és az irodalom népi, illetve hazai történelmi hagyományaira fordította a figyelmet. Az önálló szlovák irodalmi fejlődést nem hangsúlyozta, s maga is az egységes magyar politikai nemzet platformján állva a szlovák irodalom „hungarusnak“ felfogható jelenségeivel foglalkozott. Saját korában ez is merész — és rendkívül megbecsülendő — vállalkozás. Hasonló szellemben emlékeztek meg Sládkovičról az egykorú magyar nekrológok is, majd ez az elismerő hang csendül ki Scholz Miklós cikkéből, amely szétoszlatja a Petőfi, Lenau és Sládkovič selmeci találkozásának lehetőségéről lábra kapott legendákat.

A magyar tudományos életet először Daniéi Bachát tájékoztatta Sládkovič költészetéről 1879-ben, a Kisfaludy Társaságban mondott székfoglaló előadásában. A szlovák irodalomtörténet a Š túr-iskola második, immár inkább utánzó generációjába sorolja a Miloslav Dumný néven gazdag irodalmi munkásságot kifejtő pesti szlovák evangélikus papot, aki mindvégig híven megőrizte szlovák nemzeti öntudatát, de hosszú fővárosi tartózkodása kétségtelenül mély nyomot hagyott emberi és költői fejlődésében. Egyrészt közelebbről látta a nagyvárosi életet, amit maga is igyekezett irodalmi témaként feldolgozni, másrészt észrevette a szlovák irodalmárok egy részének konzervativizmusát — lassan kifejlődő provincializmusát. Székfoglalójának bevezető részében a kor és a körülmények következtében ő is csatlakozik a magyar irodalmi közvélemény fent körvonalazott szlovák-felfogásához, és „serdülő népe“ költészetéről szól, arról a népről, melynek „meséi és dalai, mint a természet valódi gyermekeinek szellemi kincsei, igazán gyönyörűek és megfigyelésre méltóak." A szlovák irodalom újabb korszakát a cseh huszita exulánsok magyarországi működésének kezdetétől számítja, ennek második periódusát pedig a szlovák irodalmi nyelv első tudatos művelőinek fellépésétől. E második periódus rövid jellemzését állandó magyar párhuzamokkal illusztrálja, szem előtt tartva hallgatóinak csekély szlovák irodalmi ismereteit. Bo- huslav Tablicot Csokonaival, Ján Hollýt Vörösmartyval állítja párhuzamba, a Chalupka- testvérpárt pedig a két Kisfaludyhoz hasonlítja, majd Sládkovičot Petőfi és Arany mellé helyezi, Kalinčiakhoz fűződő barátságánál pedig Petőfi és Arany kapcsolatára utal. Bachát dolgozata az öntudatos szlovák költő jószándékú, taktikus, de meg nem alkuvó tájékoztatója. Megengedi ugyan a szlovák irodalom „kicsiny“ voltának hangoztatását, de lényegében Sládkovič Detvanának kétségtelen herderi álláspontjára helyezkedik: „A költők által hirdetett eszmék és érzelmek régen szunnyadtak már a nép kebelében, s mintegy megbűvölve rejlettek benne; de eddig senki sem bírt ama varázs- vesszővel, melynek ütésére feléledtek volna. Ezen varázsvessző a nép nyelve volt."

Podhradszky Lajos az első magyar Marina-fordítás bevezetőjében néhány érdekes gondolatot vet fel, elsősorban a mű népi fogantatásával kapcsolatban: „A tót népdalok ott tükröződnek (Marina) arcán, szülőföldjének minden szépségét és javát kedvese arcában bírja a költő." Podhradszky a Stúr-iskola jelentős képviselőinek negatív Ma- rína-fogadtatását a mű elvetőinek „tiszta szláv" érzelmeivel, azaz pánszlávizmusukkal magyarázta, jól látva Sládkovič művének egyik fontos előremutató vonását: „a művelt Nyugat visszhangját". Ugyancsak helyesen mutat rá „a papság szerepére a szláv (értsd szlovák) költészetben", és Hollýt, Kollárt, Bachát-Dumnýt és Sládkovičot példának hozva felteszi a kérdést: „Azt jelenti-e ez, hogy e nép még a régibb és modern eszmék küzdelmét éli keresztül, vagy hogy szellemi mozgalmaiban ezentúl is az egyház viszi a főszerepet...“ Bevezetője objektivitásának szép példája a Sládkovič-Petôfi párhuzam: egyenrangúnak vallja a két költőt, Petőfit szilajabbnak, erősebbnek, Sládkovičot mélyebbre hatónak nevezi.

Az első magyar űeíuan-fordítás 1890-ben, két évvel Podhradszky Lajos Maríná ja után jelent meg Goldberger Miklós tollából. Goldberger bevezetője már korántsem olyan egyértelműen pozitív állásfoglalás a szlovák irodalom mellett, mint Gáspár Imre, Daniel Bachát vagy akár Podhradszky Lajos írásai, mégis szolgál néhány meggondol- koztató tanulsággal. A Detvan megismerése előtt „meglehetős kicsinylöleg" vélekedett a szlovák irodalomról, sőt ezután is hajlandó kétségbe vonni annak létezését, de min